Álom az F1-ben

8. rész

Tehát ott ültünk az asztalnál. Fernando is odajött, majd megkérdezte leülhet-e. Mindenki igenlően bólintott. Fernando épp szemben ült velem. Nehéz volt elkerülni a tekintetét, mindig a szemkontaktust kereste. Olykor hosszasan nézett a szemembe. Ekkor elkaptam a tekintetem és próbálta másfele nézni, de nem ment. Az a két csodálatos szempár szinte vonzott maga felé. Lehetetlen volt nem belenézni. Így ültünk tehát 10-en az asztalnál. Dave és Viki, Juanin és Izzy, Raqu és David, Juan és Isabella végül Fer és én. Amikor a desszerthez értünk Raqu jelzett a többieknek, hogy ideje eltűnniük és kettesbe hagyni minket. Ők ezt azonnal meg értették, és gyártották a béna kifogásokat, hogy miért kell elmenniük az asztaltól. Így maradtunk ketten egymással szemben. A pincér kissé csodálkozott, hogy hova lettek a többiek, de végül is kihozta a rendelésünket. Fer churrot, én, pedig fagyikelyhet és csokoládétortát rendeltem. Ettük a desszertünket és még mindig egymást, néztük. A többiek a sarkon bámultak minket. Azt hitték, hogy mi nem látjuk őket. Ez nem jött össze. :) Majd Fer törte meg a csendet:
- Ez így nem jó – hallgatott egy kicsit majd folytatta – mármint az nem jó, ahogy itt szótlanul ülsz. Én feltettem neked egy kérdést a liftben. Nem válaszoltál. Sosem válaszol. Miért? Zavarok? Esetleg nem… - itt elcsuklott a hangja – nem szeretsz? De miért nem mondod meg? Miért?

Csak úgy ömlöttek belőle a kérdések. Én, pedig még mindig ott ültem vele szemben szótlanul. Várt. Majd egy hirtelen mozdulattól vezérelve a szalvétát az asztalra csapta és ezeket a szavakat, mondta:
- Elmegyek. Ígérem, nem zaklatlak tovább. Ez nemet jelent a részedről. Szóval nem szeretsz. Sőt, talán ki nem állhatsz, csak nem akarod a szemembe vágni. De olyan kellemes napokat töltöttünk el Szingapúrban. Mi változott? Miért nem vagy már a régi?

Majd fogta magát és elment. És én csak ültem ott és sírtam. Annyira ostoba voltam. Engedtem elmenni. Nem mondva neki semmit. Hagytam a kétségei között, amik azt szülték a fejében, hogy ki nem állhatom. Pedig ez nem igaz. Sőt, ő az egyetlen férfi, akit valaha is így szerettem. De akkor mi tart vissza? Mi ez az érzés, ami nem engedi, hogy válaszoljak. A félelem? Félek, de ennyire?
Ahogy így gondolkodtam magamban egyre csak hullottak a könnyeim. Raqu és a többiek azonnal odasietek. Mindenki kérdezősködött, hiszen ők nem hallották Fer szavait. Csak a jelenetet látták. Egyszerre mindenki megölelt. Erre volt most szükségem, meg egy jó nagy pofonra, hogy végre észhez térjek.

Fel mentem a szobámba. Kellett egy kis nyugalom. Ott törölgettem a könnyeimet, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve lefutottam a recepcióra. Ott megkérdeztem melyik szobában, lakik Fer. A recepciós hölgy nem akarta elárulni, mire én azt mondtam, hogy a barátnője vagyok. Akkor megkereste. A 7551-es szoba. Ez a szám a legszebb jelenleg számomra. A szoba a 8. emeleten volt. Tehát irány a lift. Szerencsémre üres volt, így nyugodtan gondolkodhattam. Nem akartam elszúrni. Amikor a lift ajtó kinyílott szinte futottam a folyosón, hogy megtaláljam a szobát Ekkor hirtelen a legutolsó ajtóhoz léptem. 7551 volt rá írva. Tehát ez az. Vettem egy nagy levegőt és bekopogtam. Már éppen hadarni készültem, amikor is szembesültem azzal, hogy aki az ajtóban áll az nem Fer.
- Elnézést, beszélhetnék Fernando Alonsóval – kérdeztem meg a velem szemben álló urat
- Attól függ, ki keresi – válaszolt egy kicsit mogorván
- Mondja meg neki, hogy Niki keresi, és hogy nagyon fontos
- Niki? Hm… rendben megmondom neki, majd ha földet ért?
- Földet ért? Már el is ment? – kérdeztem remegve a sokktól
- Igen, már elrepült. Én is furcsálltam, hogy ilyen korán, de ha Fer a fejébe vesz valamit, akkor azt véghez viszi. – amint ezeket a szavakat mondta, egyre fehérebb lettem és hirtelen sírni kezdtem, majd a titokzatos úr így folytatta – Ne sírj, mi lenne az a fontos dolog, nekem, elmondhatod. – ekkor egy kicsit furcsán néztem rá – Ó persze, milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Luis Garcia Abad. Én vagyok Fer menedzsere.
- Ó, így már értem, - mondtam a könnyeimmel küszködve – én, csak azt szeretem, volna neki mondani… hogy… csak annyit… szóval… Szeretem! Teljes szívemből. Sajnálom, hogy mindig elmenekültem. Féltem. Féltem, hogy csak egy múló szeszély lenne ez nála és összetörné a szívemet. De most már nem félek, bátran kimondom, hogy szeretem! – jó volt ezt kiadni magamból
- Ó, tehát te az a Niki vagy. Hm… így már értem. Fernando nagyon sokat mesélt rólad. Ha tényleg így érzel, akkor elárulom, hogy hol találod meg.
- Azt nagyon megköszönném – válaszoltam izgatottan
- Menorcára ment, hogy egy kicsit, hogy kiszellőztesse a fejét
- Rendben, köszönöm. – válaszoltam Luisnak hálásan
- Nincs mit, sok sikert – mosolygott rám

Gyorsan a szobám felé vettem az irányt, hogy összecsomagoljak. Amikor készen voltam átugrottam Raquékhoz, és a srácokhoz is, hogy elújságoljam nekik a történteket. Amikor elmondtam, hogy Menorcába utazom, mindenki csomagolni kezdet. Nem akartak egyedül hagyni. Ezt köszönöm nekik. Amikor elkészültek, kijelentkeztünk a szállodából, majd a reptérre vettük az irányt. Az első gépre kaptunk is jegyet. Ahogy felszállt a gép, végig azon gondolkodtam, mit is mondok neki, ha megtalálom…