Álom az F1-ben

14. rész

Nem értettem Iza reakcióját. Elég furcsa volt. Fehér volt, mint a fal és nagyon zaklatott
- Mi a baj Iza? – kérdeztem meg félve, mert azt hittem valamit tettem ellene
- Egy csomóhívásod volt – mondta majd egy nagy levegőt vett – Fernando… - itt elcsuklott a hangja

Amikor elcsuklott a hangja és csak annyit mondott, hogy Fernando már tudtam, hogy baj van. Idegesen próbáltam hívni. Nem vette fel senki. Próbáltam Luis Garciát, de ő sem vette fel. Raqu éppen akkor jött.
- Mi ez a komor ábrázat? Az utolsó számotok eszméletlen!– kérdezte feldobva
- Fernandonak balesete volt – mondta Iza, (azért Iza mondta, mert én már nem tudtam megszólalni a sírástól)
- Úristen! De hogy van?
- Nem tudjuk, nem érünk el senkit – mondta Juan
- Mindjárt hívom Lorenat, Fernando testvérét

Raqu azonnal tárcsázott. Miután beszéltek, Raqu elmondta, hogy Fernandonak nagy balesete volt, és hogy kórházba szállították. Még nem ébredt fel. Habozás nélkül futottam a kocsihoz, hogy a reptérre menjek. Mindenki velem tartott. Hosszú volt az út Sepangig, de ez most nem volt fontos. Amikor megérkeztünk, Raqu felhívta Lorenat ismét, hogy melyik kórházba menjünk. Amikor a váróba értünk, egy csomó számomra ismeretlen ember ült ott, mint Fer hozzátartozója. Mindenki furcsán nézett rám. Raqut üdvözölték, engem és a srácokat viszont nem. Raqu azonnal leültetett, mert félt hogy összeesem. Eközben halkan mindenkinek elmondta a nevét, és hogy milyen kapcsolatban áll Ferrel. Ott volt Fer anyukája, apukája, nővére, legjobb barátja, Flavio, és pár ismerős, is mint: Stef, Aldo Costa, Mr. Montezemolo, Mr. Ecclestone, és még egy csomó ember. Hozzám először Fabrizzio lépett. Megkérdezte, hogy viselem majd megölelt. Fer anyukája furcsán nézett rám, mintha nem tetszene neki, hogy a fiával vagyok. Kijött az orvos. Még mindig semmi. De már felébredt. Ekkor Fer apukája odalépett hozzám:
- Jó napot. Engem José Luis Alonsonak hívnak, én vagyok Fernando apukája
- Üdvözlöm, az én nevem Niki
- Igen, a fiam már sokat mesélt rólad. – itt egy kicsit elmosolyodott
- A feleségem Ana Maria – mutatott a mellette ülő hölgyre, aki még mindig csúnyán nézett rám
- Üdvözlöm – nyújtottam kezet, amit nem nagyon akart elfogadni, a férje ösztönzése kellett hozzá.
- Szintúgy – mondta komoran
Majd egy nővér jött ki.
- Melyikkőjüket hívják Nikinek? – kérdezte a nővér
- Én vagyok Niki – mondtam halkan még mindig a sírástól
- A beteg szeretné önt látni
Majd, bekísért egy kórteremben. Fer már felébredt. Amikor láttam a szemeit, ismét hullani kezdtek a könnyeim. Őt is megviselte a dolog. Könnyezni kezdett. Odaültem az ágya mellé a székre, majd megfogtam a kezét:
- Miért sírsz kicsi hercegnőm? – kérdezte még mindig meghatódva
- Amikor meghallottam, hogy mi történt én…
- Ne, cssss, nyugodj meg – szakított félbe, majd így folytatta – olyan jó hogy itt vagy velem.
- Én annyira féltem, azt hittem talán, talán soha… - itt elcsuklott a hangom.
- Tudod, ez bármikor előfordulhat, mindig benne van a pakliban. Ez sajnos egy ilyen sport.
- Találkoztam a szüleiddel – váltottam gyorsan témát, mert nem akartam, hogy tovább a balesetről beszéljünk
- Igen? És hogy fogadtak? – kérdezte izgatottan
- Apukád nagyon kedves volt, már össze is tegeződtünk, de anyukád olyan rideg velem
- Hm… nem tudom, miért van így. Majd beszélek vele.
- Képzeld, írtam neked egy dalt – újságoltam neki
- Igen? És meghallgathatom? – mosolyodott el
- Most?
- Igen mért, mikor?
- Rendben

Hát elénekeltem neki. Nagyon tetszhetett neki, mert sírva fakadt, annyira meghatódott. Ekkor átöleltem, és így ültünk néhány percig. Majd hirtelen megcsókolt. Sokáig csókolóztunk és már éppen tovább léptünk volna, amikor Fer szülei beléptek…