15. rész
Elég furcsán néztek ránk. Fer anyukája azonnal leült az ágyszélére és a fiát kezdte el faggatni az egészségügyi állapotáról. Miután a spanyolom megértette az anyukájával, hogy semmi baj sincs, jobbnak láttam, hogyha a szülőket kettesbe, vagyis hármasba hagyni a fiúkkal:
- Halottam nem nagyon örülsz az új kedvesemnek anya. Mi ennek az oka? – kérdezte meg Fer
- Az a lány nem illik hozzád. Sokkal fiatalabb, mint te. Lehet, hogy csak ki akar használni
- Nem anya, nem akar kihasználni. És a korkülönbség nem számit. Én szeretem Nikit, és szeretném, hogy te is elfogadd őt
- Szerintem kedves kislány – hangzott José Luistól
- Látod anya, apának sincs semmi baja vele. Neked miért van? – aggódott tovább a legkedvesebb spanyol
- Féltelek tőle fiam. Félek, hogy ez a lány összetöri a szíved
- Anya, ne félj, ő biztos nem fogja összetörni a szívem, ezt garantálom.
- Rendben, ha ennyire szereted, bocsánatot kérek tőle, és elfogadom.
- Köszönöm anya – ölelte meg Fer az anyukáját
Pár perc múlva ki is jöttek. Ana Maria odalépett hozzám és bocsánatot kért a viselkedésért. Én elfogadtam a bocsánatkérést, és elég hosszú beszélgetésbe elegyedtünk. A nap végére egész jóban lettünk.
3 nap múlva kiengedték Fert. Haza is repültem vele. Gyönyörű ház tárult elém. Amikor a kertbe értem, szinte elájultam, a hatalmas medencétől, majd gyorsan ágyba parancsolta a bajnokot, hogyha a következő futamon indulni szeretne, akkor pihennie kell. Miután ez sikerült, a konyha felé vettem az irányt. Próbáltam szakácskönyvet keresni, hogy főzök neki valamit. Én? Főzni? Szegény Fer. ? Ebből mi sül ki? ? Vagy fől? ? Összefoglalva ott szerencsétlenkedtem a konyhába egy szakácskönyvvel a kezemben. Amikor megkóstoltam az alkotásomat, nem is tűnt olyan borzaszónak. Sőt, elég finom volt. Elkészültem, hm… elég jól nézett ki. Első próbálkozásra nem is rossz. Már csak tálalni kell. Amikor evvel is készen voltam, épp a lépcsőn jött le a bajnokom. Eléggé meg volt lepődve:
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni? – kérdezte mosolyogva
- Én se – válaszoltam neki nevetve
Ettől egy kicsit félve evett bele az ételbe. Majd ahogy lassan felemelte a kanalat és a szájához közelítette, szegénynek remegett a keze. Erőt vett magán és lenyelte a kanál tartalmát. Majd így szólt:
- Hm… kicsim. Kijelenthetem, hogy tudsz főzni. Ez örült jó.
- De csak azért, mert neked csináltam
Erre elmosolyodott. Majd szinte falni kezdte az ételt. Olyan aranyos volt. Később, amikor végeztünk, együtt mosogattunk el. Amikor végeztünk, leültünk a kanapéra, és elkezdtem Fert megtanítani, gitározni. Többé-kevésbé jól ment neki. A nap végére egészen jól beletanult:
- A következő koncertemre magammal viszlek – mondtam neki mosolyogva
- Ó, nem hinném, hogy én lennék a legmegfelelőbb személy – válaszolta nevetve
- Hidd el, sokan örülnének neki
- Azt meghiszem
Ezután bekapcsoltuk a tv-t és azt néztük, amíg a kanapén el nem nyomott minket az álom.
2010. március 17., szerda
14. rész
Nem értettem Iza reakcióját. Elég furcsa volt. Fehér volt, mint a fal és nagyon zaklatott
- Mi a baj Iza? – kérdeztem meg félve, mert azt hittem valamit tettem ellene
- Egy csomóhívásod volt – mondta majd egy nagy levegőt vett – Fernando… - itt elcsuklott a hangja
Amikor elcsuklott a hangja és csak annyit mondott, hogy Fernando már tudtam, hogy baj van. Idegesen próbáltam hívni. Nem vette fel senki. Próbáltam Luis Garciát, de ő sem vette fel. Raqu éppen akkor jött.
- Mi ez a komor ábrázat? Az utolsó számotok eszméletlen!– kérdezte feldobva
- Fernandonak balesete volt – mondta Iza, (azért Iza mondta, mert én már nem tudtam megszólalni a sírástól)
- Úristen! De hogy van?
- Nem tudjuk, nem érünk el senkit – mondta Juan
- Mindjárt hívom Lorenat, Fernando testvérét
Raqu azonnal tárcsázott. Miután beszéltek, Raqu elmondta, hogy Fernandonak nagy balesete volt, és hogy kórházba szállították. Még nem ébredt fel. Habozás nélkül futottam a kocsihoz, hogy a reptérre menjek. Mindenki velem tartott. Hosszú volt az út Sepangig, de ez most nem volt fontos. Amikor megérkeztünk, Raqu felhívta Lorenat ismét, hogy melyik kórházba menjünk. Amikor a váróba értünk, egy csomó számomra ismeretlen ember ült ott, mint Fer hozzátartozója. Mindenki furcsán nézett rám. Raqut üdvözölték, engem és a srácokat viszont nem. Raqu azonnal leültetett, mert félt hogy összeesem. Eközben halkan mindenkinek elmondta a nevét, és hogy milyen kapcsolatban áll Ferrel. Ott volt Fer anyukája, apukája, nővére, legjobb barátja, Flavio, és pár ismerős, is mint: Stef, Aldo Costa, Mr. Montezemolo, Mr. Ecclestone, és még egy csomó ember. Hozzám először Fabrizzio lépett. Megkérdezte, hogy viselem majd megölelt. Fer anyukája furcsán nézett rám, mintha nem tetszene neki, hogy a fiával vagyok. Kijött az orvos. Még mindig semmi. De már felébredt. Ekkor Fer apukája odalépett hozzám:
- Jó napot. Engem José Luis Alonsonak hívnak, én vagyok Fernando apukája
- Üdvözlöm, az én nevem Niki
- Igen, a fiam már sokat mesélt rólad. – itt egy kicsit elmosolyodott
- A feleségem Ana Maria – mutatott a mellette ülő hölgyre, aki még mindig csúnyán nézett rám
- Üdvözlöm – nyújtottam kezet, amit nem nagyon akart elfogadni, a férje ösztönzése kellett hozzá.
- Szintúgy – mondta komoran
Majd egy nővér jött ki.
- Melyikkőjüket hívják Nikinek? – kérdezte a nővér
- Én vagyok Niki – mondtam halkan még mindig a sírástól
- A beteg szeretné önt látni
Majd, bekísért egy kórteremben. Fer már felébredt. Amikor láttam a szemeit, ismét hullani kezdtek a könnyeim. Őt is megviselte a dolog. Könnyezni kezdett. Odaültem az ágya mellé a székre, majd megfogtam a kezét:
- Miért sírsz kicsi hercegnőm? – kérdezte még mindig meghatódva
- Amikor meghallottam, hogy mi történt én…
- Ne, cssss, nyugodj meg – szakított félbe, majd így folytatta – olyan jó hogy itt vagy velem.
- Én annyira féltem, azt hittem talán, talán soha… - itt elcsuklott a hangom.
- Tudod, ez bármikor előfordulhat, mindig benne van a pakliban. Ez sajnos egy ilyen sport.
- Találkoztam a szüleiddel – váltottam gyorsan témát, mert nem akartam, hogy tovább a balesetről beszéljünk
- Igen? És hogy fogadtak? – kérdezte izgatottan
- Apukád nagyon kedves volt, már össze is tegeződtünk, de anyukád olyan rideg velem
- Hm… nem tudom, miért van így. Majd beszélek vele.
- Képzeld, írtam neked egy dalt – újságoltam neki
- Igen? És meghallgathatom? – mosolyodott el
- Most?
- Igen mért, mikor?
- Rendben
Hát elénekeltem neki. Nagyon tetszhetett neki, mert sírva fakadt, annyira meghatódott. Ekkor átöleltem, és így ültünk néhány percig. Majd hirtelen megcsókolt. Sokáig csókolóztunk és már éppen tovább léptünk volna, amikor Fer szülei beléptek…
Nem értettem Iza reakcióját. Elég furcsa volt. Fehér volt, mint a fal és nagyon zaklatott
- Mi a baj Iza? – kérdeztem meg félve, mert azt hittem valamit tettem ellene
- Egy csomóhívásod volt – mondta majd egy nagy levegőt vett – Fernando… - itt elcsuklott a hangja
Amikor elcsuklott a hangja és csak annyit mondott, hogy Fernando már tudtam, hogy baj van. Idegesen próbáltam hívni. Nem vette fel senki. Próbáltam Luis Garciát, de ő sem vette fel. Raqu éppen akkor jött.
- Mi ez a komor ábrázat? Az utolsó számotok eszméletlen!– kérdezte feldobva
- Fernandonak balesete volt – mondta Iza, (azért Iza mondta, mert én már nem tudtam megszólalni a sírástól)
- Úristen! De hogy van?
- Nem tudjuk, nem érünk el senkit – mondta Juan
- Mindjárt hívom Lorenat, Fernando testvérét
Raqu azonnal tárcsázott. Miután beszéltek, Raqu elmondta, hogy Fernandonak nagy balesete volt, és hogy kórházba szállították. Még nem ébredt fel. Habozás nélkül futottam a kocsihoz, hogy a reptérre menjek. Mindenki velem tartott. Hosszú volt az út Sepangig, de ez most nem volt fontos. Amikor megérkeztünk, Raqu felhívta Lorenat ismét, hogy melyik kórházba menjünk. Amikor a váróba értünk, egy csomó számomra ismeretlen ember ült ott, mint Fer hozzátartozója. Mindenki furcsán nézett rám. Raqut üdvözölték, engem és a srácokat viszont nem. Raqu azonnal leültetett, mert félt hogy összeesem. Eközben halkan mindenkinek elmondta a nevét, és hogy milyen kapcsolatban áll Ferrel. Ott volt Fer anyukája, apukája, nővére, legjobb barátja, Flavio, és pár ismerős, is mint: Stef, Aldo Costa, Mr. Montezemolo, Mr. Ecclestone, és még egy csomó ember. Hozzám először Fabrizzio lépett. Megkérdezte, hogy viselem majd megölelt. Fer anyukája furcsán nézett rám, mintha nem tetszene neki, hogy a fiával vagyok. Kijött az orvos. Még mindig semmi. De már felébredt. Ekkor Fer apukája odalépett hozzám:
- Jó napot. Engem José Luis Alonsonak hívnak, én vagyok Fernando apukája
- Üdvözlöm, az én nevem Niki
- Igen, a fiam már sokat mesélt rólad. – itt egy kicsit elmosolyodott
- A feleségem Ana Maria – mutatott a mellette ülő hölgyre, aki még mindig csúnyán nézett rám
- Üdvözlöm – nyújtottam kezet, amit nem nagyon akart elfogadni, a férje ösztönzése kellett hozzá.
- Szintúgy – mondta komoran
Majd egy nővér jött ki.
- Melyikkőjüket hívják Nikinek? – kérdezte a nővér
- Én vagyok Niki – mondtam halkan még mindig a sírástól
- A beteg szeretné önt látni
Majd, bekísért egy kórteremben. Fer már felébredt. Amikor láttam a szemeit, ismét hullani kezdtek a könnyeim. Őt is megviselte a dolog. Könnyezni kezdett. Odaültem az ágya mellé a székre, majd megfogtam a kezét:
- Miért sírsz kicsi hercegnőm? – kérdezte még mindig meghatódva
- Amikor meghallottam, hogy mi történt én…
- Ne, cssss, nyugodj meg – szakított félbe, majd így folytatta – olyan jó hogy itt vagy velem.
- Én annyira féltem, azt hittem talán, talán soha… - itt elcsuklott a hangom.
- Tudod, ez bármikor előfordulhat, mindig benne van a pakliban. Ez sajnos egy ilyen sport.
- Találkoztam a szüleiddel – váltottam gyorsan témát, mert nem akartam, hogy tovább a balesetről beszéljünk
- Igen? És hogy fogadtak? – kérdezte izgatottan
- Apukád nagyon kedves volt, már össze is tegeződtünk, de anyukád olyan rideg velem
- Hm… nem tudom, miért van így. Majd beszélek vele.
- Képzeld, írtam neked egy dalt – újságoltam neki
- Igen? És meghallgathatom? – mosolyodott el
- Most?
- Igen mért, mikor?
- Rendben
Hát elénekeltem neki. Nagyon tetszhetett neki, mert sírva fakadt, annyira meghatódott. Ekkor átöleltem, és így ültünk néhány percig. Majd hirtelen megcsókolt. Sokáig csókolóztunk és már éppen tovább léptünk volna, amikor Fer szülei beléptek…
13. rész
Ahogy hazaértem, megcsörrent a telefonom. David volt az. Irány a stúdió. Ideje a második albumunkra koncentrálni. Amikor megérkeztem a stúdióba meg is kezdtük a munkát. Két hétig csak a lemezen dolgoztunk. Nagyon kimerültünk, de amikor meghallgattuk a végeredményt, elégedetten néztünk egymás szemébe. Már csak címet kell adni az albumnak.
- Hu, már csak a cím hiányzik – nyugtázta Juan
- Igen, de mi legyen az? – kérdezte David
- Talán az egyik dalról nevezhetnénk el – vetettem fel nekik
- Hm… ez jó ötlet – dicsért meg Juan
- Mondjuk a „Maradj velem az utamon”. Ahhoz mit szólnátok? – adta fel a labdát David
- Ez jónak tűnik – mondtuk egyszerre Juannal
Így megszületett a második albumunk, aminek a címe Maradj velem az utamon. Kaptunk is egy hanganyagot. Egy hónap múlva már a kezünkben tarthatjuk a cd-t. Ahogy így örültünk, betoppant Raqu.
- -Sziasztok, már késszen is, van a lemez? – kérdezte érdeklődve
- Igen, a nagy része, egy hónap múlva már a kezedben is lesz – mondta Dave
- Hu, remek. Ügyesek vagytok. Esetleg belehallgathatok?
- Persze. – mondtam mosolyogva, majd egy fülhallgatót nyomtam Raqu kezébe.
Raqunak nagyon tetszettek a dalok. Ahogy így elméláztunk, egyszer csak Tündire lettünk figyelmesek, aki elég idegesen lépett be.
- Olvastátok a mai lapokat? – kérdezte feldúltan
- Nem, miért mi van benne? – kérdezte Juan
- Csak nem Juan pózol a címlapon – vette viccesre Dave a figurát, ami sikerült is neki, mindenki nevetett, csak Tündi állt ott komolyan
- Nem, olvassátok – hangzott tőle
Ahogy az újságokra néztem, magamat láttam a címlapon. Hatalmas betűkkel kiírva Fernando Alonso és a Sueno del Camino énekesnője együtt van. Olvasás közben egyre fehérebb lettem, és amikor elolvastuk a cikket, már dühös is. Ugyanis a cikk szerint Raqu és Fer miattam szakított, engem valami bűnös szeretőnek állítottak be, Fert nőcsábász macsónak, míg Raqut anyagias tyúknak. Nem is kell mondanom, mennyire fel voltunk háborodva. Raqu azonnal telefonált a kiadónak, én, pedig Fernandónak:
- Fer, olvastad a mai újságot? – kérdeztem feszülten
- Nem kicsim, most ébredtem fel. Olyan jó hallani a hangod. Miért mi van a mai lapokban? – kedveskedett
- Jobb, ha te is elolvasod
- Rendben, pár perc múlva hívlak
Eközben Raqu is letette a telefont.
- Panaszt emeltem a cikk miatt
- És mit mondtak?
- A tulajdonos sajnálatát fejezik ki, de ez nem elég
- Mit fogsz most csinálni?
- Nem tudom. És Fernando mit mondott?
- Még nem olvasta. Majd hív
Amint ezt kimondtam megcsörrent a telefonom:
- Szia, ennyi sületlenséget összehordani. Komolyan nevetséges
- Raqu beszélt a kiadóval
- És mit mondtak?
- Hogy bocsánatot fognak kérni és a lap is közzé teszi
- Értem, hívtam Luis Garciát, már intézkedik
- Rendben
Majd egyszerre tettük le a telefont…
Pár nap múlva, Luis Garcia Abad nyilatkozott a sajtónak. Tisztázta a pletykákat, és megkért mindenkit, hogy nem zaklassanak minket. (Ebből sem lesz semmi :S) Egy darabig csönd is volt. Fernandót nem láttam már három hete. Ezen a héten sem tudunk találkozni, mert ő a Maláj Nagydíjon van, én, pedig Madridban koncertezem. Vasárnap a koncert időpontja egybe esett a futam időpontjával, így még a közvetítést sem tudtam megnézni. A koncert előtt még váltottam pár szót a srácokkal:
- Srácok arra gondoltam, hogy írok Fernek egy dalt. Azt a dalt, pedig megjeleníthetnénk a lemezen is. Mit szóltok hozzá?
- Hm… jó ötlet. – mosolygott Juan
- És milyen stílusúra gondoltál? – kérdezte érdeklődve Dave
- Hát, valami dinamikusra, úgy értem nem valami lassú szerelmes számra, hanem egy dinamikus rockos és poppos szerelmes dalra
- Rendben. És van már szöveg hozzá? – kérdezte tovább Dave
- Igen.
- Akkor a koncert után meg is nézhetnénk – javasolta Juan
- Még van időnk. Na, mutasd azt a dalszöveget – nevetett egyet Dave
Tehát, a függöny mögött kezdtük elemezni a szöveget. Dave-nak azonnal eszébe jutott egy dallam, Juan pedig feldobta egy kicsit. 10 perc alatt egy remek kis dalt hoztunk össze. Fülbemászó, egyszerű dallammal és szöveggel. A szövegben minden benne volt, amit éreztem. Azt terveztük, előadjuk a koncerten. Ahogy kinéztünk az első sorban az ESDM ült. A dalok, amiket előadtunk:
- Rendida a tus Pies
- Hoy me Iré
- Cosas que Diran
- Nos Vemos en el camino
- Chocar
- Demasido Tarde
- Dentro de ti
És végül az új szám, aminek a címe: Para toda la vida. Azt hiszem, ez aratta a legnagyobb sikert. Ahogy véget ért a koncert Iza idegesen nyomta a kezembe a telefonom…
Ahogy hazaértem, megcsörrent a telefonom. David volt az. Irány a stúdió. Ideje a második albumunkra koncentrálni. Amikor megérkeztem a stúdióba meg is kezdtük a munkát. Két hétig csak a lemezen dolgoztunk. Nagyon kimerültünk, de amikor meghallgattuk a végeredményt, elégedetten néztünk egymás szemébe. Már csak címet kell adni az albumnak.
- Hu, már csak a cím hiányzik – nyugtázta Juan
- Igen, de mi legyen az? – kérdezte David
- Talán az egyik dalról nevezhetnénk el – vetettem fel nekik
- Hm… ez jó ötlet – dicsért meg Juan
- Mondjuk a „Maradj velem az utamon”. Ahhoz mit szólnátok? – adta fel a labdát David
- Ez jónak tűnik – mondtuk egyszerre Juannal
Így megszületett a második albumunk, aminek a címe Maradj velem az utamon. Kaptunk is egy hanganyagot. Egy hónap múlva már a kezünkben tarthatjuk a cd-t. Ahogy így örültünk, betoppant Raqu.
- -Sziasztok, már késszen is, van a lemez? – kérdezte érdeklődve
- Igen, a nagy része, egy hónap múlva már a kezedben is lesz – mondta Dave
- Hu, remek. Ügyesek vagytok. Esetleg belehallgathatok?
- Persze. – mondtam mosolyogva, majd egy fülhallgatót nyomtam Raqu kezébe.
Raqunak nagyon tetszettek a dalok. Ahogy így elméláztunk, egyszer csak Tündire lettünk figyelmesek, aki elég idegesen lépett be.
- Olvastátok a mai lapokat? – kérdezte feldúltan
- Nem, miért mi van benne? – kérdezte Juan
- Csak nem Juan pózol a címlapon – vette viccesre Dave a figurát, ami sikerült is neki, mindenki nevetett, csak Tündi állt ott komolyan
- Nem, olvassátok – hangzott tőle
Ahogy az újságokra néztem, magamat láttam a címlapon. Hatalmas betűkkel kiírva Fernando Alonso és a Sueno del Camino énekesnője együtt van. Olvasás közben egyre fehérebb lettem, és amikor elolvastuk a cikket, már dühös is. Ugyanis a cikk szerint Raqu és Fer miattam szakított, engem valami bűnös szeretőnek állítottak be, Fert nőcsábász macsónak, míg Raqut anyagias tyúknak. Nem is kell mondanom, mennyire fel voltunk háborodva. Raqu azonnal telefonált a kiadónak, én, pedig Fernandónak:
- Fer, olvastad a mai újságot? – kérdeztem feszülten
- Nem kicsim, most ébredtem fel. Olyan jó hallani a hangod. Miért mi van a mai lapokban? – kedveskedett
- Jobb, ha te is elolvasod
- Rendben, pár perc múlva hívlak
Eközben Raqu is letette a telefont.
- Panaszt emeltem a cikk miatt
- És mit mondtak?
- A tulajdonos sajnálatát fejezik ki, de ez nem elég
- Mit fogsz most csinálni?
- Nem tudom. És Fernando mit mondott?
- Még nem olvasta. Majd hív
Amint ezt kimondtam megcsörrent a telefonom:
- Szia, ennyi sületlenséget összehordani. Komolyan nevetséges
- Raqu beszélt a kiadóval
- És mit mondtak?
- Hogy bocsánatot fognak kérni és a lap is közzé teszi
- Értem, hívtam Luis Garciát, már intézkedik
- Rendben
Majd egyszerre tettük le a telefont…
Pár nap múlva, Luis Garcia Abad nyilatkozott a sajtónak. Tisztázta a pletykákat, és megkért mindenkit, hogy nem zaklassanak minket. (Ebből sem lesz semmi :S) Egy darabig csönd is volt. Fernandót nem láttam már három hete. Ezen a héten sem tudunk találkozni, mert ő a Maláj Nagydíjon van, én, pedig Madridban koncertezem. Vasárnap a koncert időpontja egybe esett a futam időpontjával, így még a közvetítést sem tudtam megnézni. A koncert előtt még váltottam pár szót a srácokkal:
- Srácok arra gondoltam, hogy írok Fernek egy dalt. Azt a dalt, pedig megjeleníthetnénk a lemezen is. Mit szóltok hozzá?
- Hm… jó ötlet. – mosolygott Juan
- És milyen stílusúra gondoltál? – kérdezte érdeklődve Dave
- Hát, valami dinamikusra, úgy értem nem valami lassú szerelmes számra, hanem egy dinamikus rockos és poppos szerelmes dalra
- Rendben. És van már szöveg hozzá? – kérdezte tovább Dave
- Igen.
- Akkor a koncert után meg is nézhetnénk – javasolta Juan
- Még van időnk. Na, mutasd azt a dalszöveget – nevetett egyet Dave
Tehát, a függöny mögött kezdtük elemezni a szöveget. Dave-nak azonnal eszébe jutott egy dallam, Juan pedig feldobta egy kicsit. 10 perc alatt egy remek kis dalt hoztunk össze. Fülbemászó, egyszerű dallammal és szöveggel. A szövegben minden benne volt, amit éreztem. Azt terveztük, előadjuk a koncerten. Ahogy kinéztünk az első sorban az ESDM ült. A dalok, amiket előadtunk:
- Rendida a tus Pies
- Hoy me Iré
- Cosas que Diran
- Nos Vemos en el camino
- Chocar
- Demasido Tarde
- Dentro de ti
És végül az új szám, aminek a címe: Para toda la vida. Azt hiszem, ez aratta a legnagyobb sikert. Ahogy véget ért a koncert Iza idegesen nyomta a kezembe a telefonom…
12. rész
Ki is volt az az illető? Hát Tündi a menedzserem és egyben a legjobb barátnőm. Eléggé furcsálltam, hogy ott van, de ahogy láttam ő is meglepődött.
- Szia, hát te mit keresel itt? – kérdeztem érdeklődve
- Én is kérdezhetném ez tőled? Tegnap koncert volt? Csak nem hagytad ki?
- Nem, nem hagytam ki. Aznap éjjel repültem ide. De te még mindig nem válaszoltál?
- Őőő hát én csak ellenőrizni jöttem a dolgokat.
- Milyen dolgokat?
- Á gratulálok, hallottam Fernandóval jársz.
- Ne terelj, ez nem jött be.
- Semmi, dolgom volt és kész.
- Rendben.
Furcsa volt, általában mindent megosztunk egymással. Próbáltam elterelni a gondolataimat. Bántott, hogy a legjobb barátnőm nem mondja el nekem a titkait. Eközben Fernando is végzett, a szokásos sajtótájékoztatott illetően.
- Minden rendben? Feszültnek tűnsz. – lépett oda hozzám
- Igen, de aggódom Tündi miatt – válaszoltam komoran
- Mi történt?
- Valamit nem akar nekem elmondani. Mindent meg szoktunk osztani egymással. De most nem mondja el a dolgokat.
- Ne aggódj, ha komoly lenne biztos, elmondaná.
- Hát remélem. Ó milyen bolond vagyok. Gratulálok a győzelmedhez.
- Köszönöm
- Mára vége is, vagy még akad valami?
- Mára vége. Menjünk, köszönjünk el.
Ahogy így ballagtunk egymás mellet, még mindig aggódtam. Mi lehet Tündivel? Fer észrevett és próbálta elterelni a gondolataimat, de nem nagyon sikerült neki. A Ferrariba értünk. Mindenkitől elköszöntünk, majd a szálloda felé vettük az irányt. Összepakoltunk, kijelentkeztünk, és a reptérre mentünk. Fernando Luganoba, én, pedig Oviedoba…
Ki is volt az az illető? Hát Tündi a menedzserem és egyben a legjobb barátnőm. Eléggé furcsálltam, hogy ott van, de ahogy láttam ő is meglepődött.
- Szia, hát te mit keresel itt? – kérdeztem érdeklődve
- Én is kérdezhetném ez tőled? Tegnap koncert volt? Csak nem hagytad ki?
- Nem, nem hagytam ki. Aznap éjjel repültem ide. De te még mindig nem válaszoltál?
- Őőő hát én csak ellenőrizni jöttem a dolgokat.
- Milyen dolgokat?
- Á gratulálok, hallottam Fernandóval jársz.
- Ne terelj, ez nem jött be.
- Semmi, dolgom volt és kész.
- Rendben.
Furcsa volt, általában mindent megosztunk egymással. Próbáltam elterelni a gondolataimat. Bántott, hogy a legjobb barátnőm nem mondja el nekem a titkait. Eközben Fernando is végzett, a szokásos sajtótájékoztatott illetően.
- Minden rendben? Feszültnek tűnsz. – lépett oda hozzám
- Igen, de aggódom Tündi miatt – válaszoltam komoran
- Mi történt?
- Valamit nem akar nekem elmondani. Mindent meg szoktunk osztani egymással. De most nem mondja el a dolgokat.
- Ne aggódj, ha komoly lenne biztos, elmondaná.
- Hát remélem. Ó milyen bolond vagyok. Gratulálok a győzelmedhez.
- Köszönöm
- Mára vége is, vagy még akad valami?
- Mára vége. Menjünk, köszönjünk el.
Ahogy így ballagtunk egymás mellet, még mindig aggódtam. Mi lehet Tündivel? Fer észrevett és próbálta elterelni a gondolataimat, de nem nagyon sikerült neki. A Ferrariba értünk. Mindenkitől elköszöntünk, majd a szálloda felé vettük az irányt. Összepakoltunk, kijelentkeztünk, és a reptérre mentünk. Fernando Luganoba, én, pedig Oviedoba…
11. rész
Másnap viszonylag korán keltünk. Fernando édes mosolyát pillantottam meg legelőször azon a napon. Gyorsan felöltöztünk, majd az étterem felé vettük az irányt. Az étteremben összefutottunk Luis Garciával. Ő is velünk tartott. Amikor megreggeliztünk, azon nyomban a pályára mentünk. Már így is késésben voltunk. A motorhome-ba Fernando mindenkit bemutatott. Minden mérnök és szerelő nagyon kedves volt. Majd életem szerelme Chris Dyerrel elment, hogy kielemezzék, még az utolsó telemetriai adatot is majd felkészültek a versenyre. Stefano Domenicali a csapatfőnök is beköszönt, majd ő vezetett tovább a Ferrari csodálatos épületeibe. Stef nagyon kedves ember és nagyon jó csapatfőnök. Lassan közeledett a rajt. Fernandót csak egy pillanatra láttam, épp öltözni sietett. Majd amikor már felvette a tűzállóoverállt kijött, hogy egy szerencse puszit kapjon. Készségesen adtam is neki. Majd visszament és kivezette a tűzpiros Ferrariját a rajtrácsra. Én addig a szerelőkkel és a mérnökökkel a boxba figyeltük az eseményeket. Pár másodperc és itt a rajt. Nagyon izgultam azokban a percekben. - Jaj, csak sikerüljön. Bárcsak az élen maradna. – hangoztak a fejemben ezek a mondatok, majd amikor kialudtak a piros lámpák megindult a menet. Fer szerencsére megtartotta az első helyét, amit nem is nagyon adott át senkinek, másodiknak Felipe, míg harmadiknak Schumi fordult el. Az első kerékcseréig nem változott a sorrend, sőt a másodikig sem. Majd az utolsó körben furcsa dologra lettünk figyelmesek. Hirtelen minden mérnök Fer kerekeit kezdte el vizslatni és elemezni. Ezt nem igazán értettem. Majd a fülhallgatóba (amit azért kaptam, hogy hallhassam Fernikém rádióbeszélgetéseit) furcsa párbeszédre lettem figyelmes:
- Stefano, Stefano nem hiszem, hogy ki fog tartani. Most mit tegyünk?
- Nyugalom, próbáljátok a nyomást lejjebb venni – hangzott a válasz
- Ha ennél lejjebb vesszük, akkor kidurran a kerék – válaszolta vissza az ismeretlen
- Akkor szóljatok Fernandonak, hogy lassítson.
Ekkor ismét az ismeretlen hangot hallottam, most már Ferrel beszélve
- Fernando, Fernando lassíts, lassíts
- Miért, mi a baj?
- Ha evvel a tempóval folytatod, akkor nem fogsz célba érni
- Rendben.
Majd az ismeretlen hang, aki kiderült időközben, hogy Chris Dyer Ferni versenymérnöke, ismét Steffel beszélt:
- Szóltam Fernandonak, de még így is aggasztó a helyzet
- Mennyi van még vissza?
- Egy kör
- Azt talán kibírja
- Nem hiszem
Majd, amikor az utolsó szavak elhangoztak, hirtelen történt valami a pályán. Fernando kereke szétdurrant, és elrepült darabokban. Mindenki megijedt. Én is. Pár kanyar volt hátra. Fernando, ekkor úgy elkezdte nyomni, hogy az autó majdnem tönkre ment, de beért a célba. 3 kerékkel!!! Fernando tehát nyert. A második Felipe, a harmadik Hamilton lett. Mindenki ugrált a boxba az örömtől. Nem csoda, hiszen a Ferrari kettős győzelemmel indított. Az örömtől ugrálva futottam, a dobogó felé. Amikor odaértem a korláthoz, éppen akkor jött ki. A szemében néztem. Ő egy darabig keresett a szemével, de amikor megtalált, egy hatalmas puszit dobott. A himnuszok alatt végig egymást néztük, mindig tartottuk a szemkontaktust. Majd amikor Fer megkapta a kupát, akkor az égbe emelte és adott neki egy puszit. Aztán jöhetett a pezsgő. A locsolásból még mi is kaptunk. Majd itt volt az ideje nyilatkozni. Ahogy a sajtószoba felé vettem az irányt összefutottam valakivel…
Másnap viszonylag korán keltünk. Fernando édes mosolyát pillantottam meg legelőször azon a napon. Gyorsan felöltöztünk, majd az étterem felé vettük az irányt. Az étteremben összefutottunk Luis Garciával. Ő is velünk tartott. Amikor megreggeliztünk, azon nyomban a pályára mentünk. Már így is késésben voltunk. A motorhome-ba Fernando mindenkit bemutatott. Minden mérnök és szerelő nagyon kedves volt. Majd életem szerelme Chris Dyerrel elment, hogy kielemezzék, még az utolsó telemetriai adatot is majd felkészültek a versenyre. Stefano Domenicali a csapatfőnök is beköszönt, majd ő vezetett tovább a Ferrari csodálatos épületeibe. Stef nagyon kedves ember és nagyon jó csapatfőnök. Lassan közeledett a rajt. Fernandót csak egy pillanatra láttam, épp öltözni sietett. Majd amikor már felvette a tűzállóoverállt kijött, hogy egy szerencse puszit kapjon. Készségesen adtam is neki. Majd visszament és kivezette a tűzpiros Ferrariját a rajtrácsra. Én addig a szerelőkkel és a mérnökökkel a boxba figyeltük az eseményeket. Pár másodperc és itt a rajt. Nagyon izgultam azokban a percekben. - Jaj, csak sikerüljön. Bárcsak az élen maradna. – hangoztak a fejemben ezek a mondatok, majd amikor kialudtak a piros lámpák megindult a menet. Fer szerencsére megtartotta az első helyét, amit nem is nagyon adott át senkinek, másodiknak Felipe, míg harmadiknak Schumi fordult el. Az első kerékcseréig nem változott a sorrend, sőt a másodikig sem. Majd az utolsó körben furcsa dologra lettünk figyelmesek. Hirtelen minden mérnök Fer kerekeit kezdte el vizslatni és elemezni. Ezt nem igazán értettem. Majd a fülhallgatóba (amit azért kaptam, hogy hallhassam Fernikém rádióbeszélgetéseit) furcsa párbeszédre lettem figyelmes:
- Stefano, Stefano nem hiszem, hogy ki fog tartani. Most mit tegyünk?
- Nyugalom, próbáljátok a nyomást lejjebb venni – hangzott a válasz
- Ha ennél lejjebb vesszük, akkor kidurran a kerék – válaszolta vissza az ismeretlen
- Akkor szóljatok Fernandonak, hogy lassítson.
Ekkor ismét az ismeretlen hangot hallottam, most már Ferrel beszélve
- Fernando, Fernando lassíts, lassíts
- Miért, mi a baj?
- Ha evvel a tempóval folytatod, akkor nem fogsz célba érni
- Rendben.
Majd az ismeretlen hang, aki kiderült időközben, hogy Chris Dyer Ferni versenymérnöke, ismét Steffel beszélt:
- Szóltam Fernandonak, de még így is aggasztó a helyzet
- Mennyi van még vissza?
- Egy kör
- Azt talán kibírja
- Nem hiszem
Majd, amikor az utolsó szavak elhangoztak, hirtelen történt valami a pályán. Fernando kereke szétdurrant, és elrepült darabokban. Mindenki megijedt. Én is. Pár kanyar volt hátra. Fernando, ekkor úgy elkezdte nyomni, hogy az autó majdnem tönkre ment, de beért a célba. 3 kerékkel!!! Fernando tehát nyert. A második Felipe, a harmadik Hamilton lett. Mindenki ugrált a boxba az örömtől. Nem csoda, hiszen a Ferrari kettős győzelemmel indított. Az örömtől ugrálva futottam, a dobogó felé. Amikor odaértem a korláthoz, éppen akkor jött ki. A szemében néztem. Ő egy darabig keresett a szemével, de amikor megtalált, egy hatalmas puszit dobott. A himnuszok alatt végig egymást néztük, mindig tartottuk a szemkontaktust. Majd amikor Fer megkapta a kupát, akkor az égbe emelte és adott neki egy puszit. Aztán jöhetett a pezsgő. A locsolásból még mi is kaptunk. Majd itt volt az ideje nyilatkozni. Ahogy a sajtószoba felé vettem az irányt összefutottam valakivel…
2010. március 9., kedd
2010. március 7., vasárnap
10. rész
Másnap reggel örömmel keltem fel. Azonnal felöltöztem és az étterem felé vettem az irányt. Ahogy leértem, már mindenki az asztalnál ült, én voltam az utolsó.
- Hú valaki nagyon Csipkerózsikásan aludt – ércelődött Juan
- Nagyon vicces vagy Don Juan – vágtam neki vissza
Majd ezután békésen megreggeliztünk. Amikor mindenki végzett, Fer félre húzott, hogy ideje megbeszélni hányadán is állunk.
- Szóval, tegnap azt mondtad, hogy szeretsz – mondta mosolyogva
- Igen – nyugtáztam szerelmesen
- És én is szeretlek téged – mondta még mindig fülig érő szájjal
- Hát remélem is – mondtam neki csipkelődésképpen, ő erre adott egy puszit a homlokomra
- Tehát, szeretnélek megkérdezni a felől, hogy lennél- e a barátnőm?
- Hát… nem is tudom – próbáltam húzni az idegeit (ami sikerült is, mert, már elég morcosan nézett) – Hát persze, hogy leszek a barátnőd.
Magához húzott, én a szemébe néztem, majd az ajkaink egyre közeledtek egymáshoz, amikor is megjelent Juan és Dave, hogy mikor indulunk. :/
- Hát ti is a legjobb pillanatban tudtok megérkezni – mérgelődött Fer
Majd fogtuk a cuccainkat és Oviedo felé vettük az irányt. Úgy döntöttünk, hogy Fer nálam tölti azt a két hetet, és utána repül Bahreinbe. Amikor leszálltunk fogtunk egy taxit és mindenki hazament. Amikor a lakásomhoz értünk, azonnal kinyitottam az ajtót és kipakoltunk. Egyelőre úgy határoztunk külön szobában, aluszunk, és majd az idő múlásával meglátjuk. Hát nem sokat kellet múlni az időnek, ugyanis a harmadik napon Fer átcuccolt az én szobámban. Abban a pár napban csak ketten voltunk. Beszélgetünk, nevetgéltünk, megismertük egymás „rossz tulajdonságait”. Csak a mienk volt az a két hét, és próbáltuk kettesben eltölteni. Sikerült is J .
Gyorsan elröppent az a két hét, és azon kaptuk magunkat, hogy már 10.-e van. Fer csomagolni kezdett. Sajnos én nem tudtam őt elkísérni, mert épp szombatra esett az egyik koncert, mégpedig az oviedoi. A reptéren fájdalmasan búcsúztunk el, és nem győztük abba hagyni a csókolózást. Majd lassan Fer hátrált és felszállt a gépre. Gyorsan elröppent 3 nap és szombat volt. Fer megnyerte az időmérőt. Természetesen mindennap hívtuk egymást telefonon. Gratuláltam neki, majd küldtem egy puszit az éterbe. Eközben Raquval készülődtünk a koncertre. Nem nagyon örültem neki, hogy épp erre a hétre esett, de mit lehetett tenni. A színpadra mentünk és hihetetlen tapsvihar fogadott minket. Mindig is szerettem Oviedóban fellépni, hiszen itt kezdődött minden. A koncert után, gyorsan elbúcsúztam a srácoktól, majd Bahreinbe vettem az irányt. Fer nem tudott róla, meglepetésnek szántam. A cinkostársam, (mert egyedül nem ment volna) Luis Garcia volt. Amikor a bahreini reptérre értem ő várt rám és vitt a szállodába. Később, amikor odaértünk, ő általa mehetem fel Nando szobájába. Megköszöntem a segítségét, majd gyorsan a szoba fellé vettem az irányt. Amikor beléptem sötétség volt. Fer aludt. Gyorsan levettem a cipőmet, nehogy felkeltsem. Majd lassan bementem a szobába és el kezdtem kipakolni a bőröndből. Amint végeztem, átöltöztem pizsibe, és bebújtam a jó meleg ágyba. Amikor már betakaróztam, hátulról megöleltem az én Fernandómat. Fer felijedt, de amikor meglátott nagyon megörült. Nem értette, hogy kerültem oda, erre én elmeséltem neki, majd átölelt és én a mellkasára hajtottam a fejem. Becsuktam a szemem és olyan nyugalmat, biztonságot és szeretetet éreztem, amit még soha. Majd ahogy ezen töprengtem elnyomott az álom…
Másnap reggel örömmel keltem fel. Azonnal felöltöztem és az étterem felé vettem az irányt. Ahogy leértem, már mindenki az asztalnál ült, én voltam az utolsó.
- Hú valaki nagyon Csipkerózsikásan aludt – ércelődött Juan
- Nagyon vicces vagy Don Juan – vágtam neki vissza
Majd ezután békésen megreggeliztünk. Amikor mindenki végzett, Fer félre húzott, hogy ideje megbeszélni hányadán is állunk.
- Szóval, tegnap azt mondtad, hogy szeretsz – mondta mosolyogva
- Igen – nyugtáztam szerelmesen
- És én is szeretlek téged – mondta még mindig fülig érő szájjal
- Hát remélem is – mondtam neki csipkelődésképpen, ő erre adott egy puszit a homlokomra
- Tehát, szeretnélek megkérdezni a felől, hogy lennél- e a barátnőm?
- Hát… nem is tudom – próbáltam húzni az idegeit (ami sikerült is, mert, már elég morcosan nézett) – Hát persze, hogy leszek a barátnőd.
Magához húzott, én a szemébe néztem, majd az ajkaink egyre közeledtek egymáshoz, amikor is megjelent Juan és Dave, hogy mikor indulunk. :/
- Hát ti is a legjobb pillanatban tudtok megérkezni – mérgelődött Fer
Majd fogtuk a cuccainkat és Oviedo felé vettük az irányt. Úgy döntöttünk, hogy Fer nálam tölti azt a két hetet, és utána repül Bahreinbe. Amikor leszálltunk fogtunk egy taxit és mindenki hazament. Amikor a lakásomhoz értünk, azonnal kinyitottam az ajtót és kipakoltunk. Egyelőre úgy határoztunk külön szobában, aluszunk, és majd az idő múlásával meglátjuk. Hát nem sokat kellet múlni az időnek, ugyanis a harmadik napon Fer átcuccolt az én szobámban. Abban a pár napban csak ketten voltunk. Beszélgetünk, nevetgéltünk, megismertük egymás „rossz tulajdonságait”. Csak a mienk volt az a két hét, és próbáltuk kettesben eltölteni. Sikerült is J .
Gyorsan elröppent az a két hét, és azon kaptuk magunkat, hogy már 10.-e van. Fer csomagolni kezdett. Sajnos én nem tudtam őt elkísérni, mert épp szombatra esett az egyik koncert, mégpedig az oviedoi. A reptéren fájdalmasan búcsúztunk el, és nem győztük abba hagyni a csókolózást. Majd lassan Fer hátrált és felszállt a gépre. Gyorsan elröppent 3 nap és szombat volt. Fer megnyerte az időmérőt. Természetesen mindennap hívtuk egymást telefonon. Gratuláltam neki, majd küldtem egy puszit az éterbe. Eközben Raquval készülődtünk a koncertre. Nem nagyon örültem neki, hogy épp erre a hétre esett, de mit lehetett tenni. A színpadra mentünk és hihetetlen tapsvihar fogadott minket. Mindig is szerettem Oviedóban fellépni, hiszen itt kezdődött minden. A koncert után, gyorsan elbúcsúztam a srácoktól, majd Bahreinbe vettem az irányt. Fer nem tudott róla, meglepetésnek szántam. A cinkostársam, (mert egyedül nem ment volna) Luis Garcia volt. Amikor a bahreini reptérre értem ő várt rám és vitt a szállodába. Később, amikor odaértünk, ő általa mehetem fel Nando szobájába. Megköszöntem a segítségét, majd gyorsan a szoba fellé vettem az irányt. Amikor beléptem sötétség volt. Fer aludt. Gyorsan levettem a cipőmet, nehogy felkeltsem. Majd lassan bementem a szobába és el kezdtem kipakolni a bőröndből. Amint végeztem, átöltöztem pizsibe, és bebújtam a jó meleg ágyba. Amikor már betakaróztam, hátulról megöleltem az én Fernandómat. Fer felijedt, de amikor meglátott nagyon megörült. Nem értette, hogy kerültem oda, erre én elmeséltem neki, majd átölelt és én a mellkasára hajtottam a fejem. Becsuktam a szemem és olyan nyugalmat, biztonságot és szeretetet éreztem, amit még soha. Majd ahogy ezen töprengtem elnyomott az álom…
9. rész
Amikor földet ért a gép, azonnal a legközelebbi szállodába mentünk. Kipakoltunk hirtelen és tervet szőttünk, hogy megkeressük Fernandót. Én Raquval mentem, a srácok, pedig együtt. Az egyik parton meg is találtuk. Éppen éneklő verseny volt a parton. Fer pedig az énekeseket nézte. Olyan szomorú volt. Csak ült az egyik napozó ágyon és gondolkodott. Fürdőnadrágban volt /hmm…:)/. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Felhívtam gyorsan a srácokat, és megmondtam melyik strandra, jöjjenek. Amikor ide értek, elmondtam mindenkinek a tervet. Tetszet nekik. Raqu és az ESDM-es srácok próbáltak elvegyülni, még mi regisztráltunk a versenyre. Majd, amikor az előttünk regisztrálok, felléptek, utána mi következtünk. Ez volt az utolsó esélyem. Nem is bíztam a véletlenre. Fel csendült egy ismerős dallam és énekelni kezdtem:
Ahogy énekeltem az Ojos de Cielo-t, Fernandóhoz közeledtem. Ő azonnal felismert és eléggé meglepődve nézet rám. Láttam a szemében egy könnycseppet, amikor leültem mellé a napozó ágyra. Nagyon aranyos volt. Majd amikor vége lett a dalnak mindenki tapsolt, de akkor nem foglalkoztam vele. Megöleltem Fernandót, és közben azt súgtam a fülébe, hogy szeretem. Erre egy kicsit megrándult, és a szemembe nézett.
- Biztos vagy benne? – kérdezte még mindig meghatódva
- Igen, teljesen – mondtam neki szeretetteljesen
- De, eddig miért nem mondtad?
- Mert féltem.
- Mitől? – kérdezte meglepődve
- Attól, hogy nálad ez csak egy szeszély, amit érzel, és összetöröd a szívem, továbbá attól, hogy mit szól a média.
- Soha se félj attól, hogy mit szól a média, mert nem engedem meg, hogy tönkre tegyenek. És attól se félj, hogy nem szeretlek igazán, mert hidd el nekem, nézz a szememben, hidd el, hogy érted bármire képes lennék.
Jól estek a szavai. Amikor az utolsó szavait elmondta, ismét megölelt. Éreztem a legördülő könnycseppjét, ahogy az arcomhoz ér, és egyik fele rajtam folyik tovább. Éreztem, hogy egy nagy levegőt vesz, és ez által megnyugszik. Ekkor jöttek oda többiek. Raqu gratulált az ötletemhez, (mármint a dalválasztáshoz, és az énekléshez). Amikor ismét mindenki visszament a szállodába, mi úgy döntöttünk Ferrel, hogy még sétálunk egy kicsit a parton. Már épp esteledett, és együtt néztük, ahogy a nap elbújik a tenger mögé átengedve a teret a holdnak és a csillagoknak.
Amikor földet ért a gép, azonnal a legközelebbi szállodába mentünk. Kipakoltunk hirtelen és tervet szőttünk, hogy megkeressük Fernandót. Én Raquval mentem, a srácok, pedig együtt. Az egyik parton meg is találtuk. Éppen éneklő verseny volt a parton. Fer pedig az énekeseket nézte. Olyan szomorú volt. Csak ült az egyik napozó ágyon és gondolkodott. Fürdőnadrágban volt /hmm…:)/. Ekkor hirtelen eszembe jutott valami. Felhívtam gyorsan a srácokat, és megmondtam melyik strandra, jöjjenek. Amikor ide értek, elmondtam mindenkinek a tervet. Tetszet nekik. Raqu és az ESDM-es srácok próbáltak elvegyülni, még mi regisztráltunk a versenyre. Majd, amikor az előttünk regisztrálok, felléptek, utána mi következtünk. Ez volt az utolsó esélyem. Nem is bíztam a véletlenre. Fel csendült egy ismerős dallam és énekelni kezdtem:
„Duelen los momentos
De heridas sin palabras
Heridas con palabras
Sin apenas decir nada
Apenas dices nada
Y nada es suficiente
Piensa que es demente
Hacer caso a la gente
Y yo si no estás, ya no se estar
Ref:
Perdoname si alguna vez
Te hice llorar ojos de cielo
Perdoname si alguna vez
Robe de tus labios un te quiero
Perdoname, perdoname
Sigo tus pisadas
Aunque a veces pierdo
Me pierdo en mil preguntas
Y siempre acabo huyendo
Porqué salir cornienao
Si te lleuvo aquí adinto
Hay te echo de menos
Pero es que tengo miedo
Y yo si no estás, ya no se estar
Ref:
Perdoname si alguna vez
Te hice llorar ojos de cielo
Perdoname si alguna vez
Robe de tus labios un te quiero
Perdoname, perdoname
Hoy aunque estes leps sigo aquí
Sabes que no puedo, sin ti
Ref:
Perdoname si alguna vez
Te hice llorar ojos de cielo
Perdoname si alguna vez
Robe de tus labios un te quiero
Perdoname, perdoname”
Magyarul:
„Rohannak a percek
Szavak nélküli sértések
Szavakkal is sértések
Alig mondva valamit
Alig mondasz valamit
És még az is kevés számomra
Gondold azt, hogy ez hibbant
Inkább a többiekre hallgass.
És én, ha te nem vagy itt már nem tudok létezni
Ref:
Bocsáss meg, ha valaha is könnyekre fakasztottam égi szemeidet
Bocsáss meg, ha valaha megloptam ajkaid szerelemmel
Bocsáss meg, bocsáss meg.
Követem lépteidet
Habár néha elveszítem
Ezer kérdésben bolyongok
És állandóan elszaladok,
Mert rohanni kezdek,
Ha te megérkezel
Ma hiányzol nekem,
De annyira félek.
És ha te nem vagy itt már nem tudok létezni
Ref:
Bocsáss meg, ha valaha is könnyekre fakasztottam égi szemeidet
Bocsáss meg, ha valaha megloptam ajkaid szerelemmel
Bocsáss meg, bocsáss meg.
Ma már messze lennék
Hogy kövesselek
Tudod, hogy nem vagyok képes
Nélküled nem!
Rohannak a percek
Szavak nélküli sértések
Szavakkal is sértések
Alig mondva valamit
Alig mondasz valamit
És még az is kevés számomra
Gondold azt, hogy ez hibbant
Inkább a többiekre hallgass.
És én, ha te nem vagy itt már nem tudok létezni
Ref:
Bocsáss meg, ha valaha is könnyekre fakasztottam égi szemeidet
Bocsáss meg, ha valaha megloptam ajkaid szerelemmel
Bocsáss meg, bocsáss meg.”
De heridas sin palabras
Heridas con palabras
Sin apenas decir nada
Apenas dices nada
Y nada es suficiente
Piensa que es demente
Hacer caso a la gente
Y yo si no estás, ya no se estar
Ref:
Perdoname si alguna vez
Te hice llorar ojos de cielo
Perdoname si alguna vez
Robe de tus labios un te quiero
Perdoname, perdoname
Sigo tus pisadas
Aunque a veces pierdo
Me pierdo en mil preguntas
Y siempre acabo huyendo
Porqué salir cornienao
Si te lleuvo aquí adinto
Hay te echo de menos
Pero es que tengo miedo
Y yo si no estás, ya no se estar
Ref:
Perdoname si alguna vez
Te hice llorar ojos de cielo
Perdoname si alguna vez
Robe de tus labios un te quiero
Perdoname, perdoname
Hoy aunque estes leps sigo aquí
Sabes que no puedo, sin ti
Ref:
Perdoname si alguna vez
Te hice llorar ojos de cielo
Perdoname si alguna vez
Robe de tus labios un te quiero
Perdoname, perdoname”
Magyarul:
„Rohannak a percek
Szavak nélküli sértések
Szavakkal is sértések
Alig mondva valamit
Alig mondasz valamit
És még az is kevés számomra
Gondold azt, hogy ez hibbant
Inkább a többiekre hallgass.
És én, ha te nem vagy itt már nem tudok létezni
Ref:
Bocsáss meg, ha valaha is könnyekre fakasztottam égi szemeidet
Bocsáss meg, ha valaha megloptam ajkaid szerelemmel
Bocsáss meg, bocsáss meg.
Követem lépteidet
Habár néha elveszítem
Ezer kérdésben bolyongok
És állandóan elszaladok,
Mert rohanni kezdek,
Ha te megérkezel
Ma hiányzol nekem,
De annyira félek.
És ha te nem vagy itt már nem tudok létezni
Ref:
Bocsáss meg, ha valaha is könnyekre fakasztottam égi szemeidet
Bocsáss meg, ha valaha megloptam ajkaid szerelemmel
Bocsáss meg, bocsáss meg.
Ma már messze lennék
Hogy kövesselek
Tudod, hogy nem vagyok képes
Nélküled nem!
Rohannak a percek
Szavak nélküli sértések
Szavakkal is sértések
Alig mondva valamit
Alig mondasz valamit
És még az is kevés számomra
Gondold azt, hogy ez hibbant
Inkább a többiekre hallgass.
És én, ha te nem vagy itt már nem tudok létezni
Ref:
Bocsáss meg, ha valaha is könnyekre fakasztottam égi szemeidet
Bocsáss meg, ha valaha megloptam ajkaid szerelemmel
Bocsáss meg, bocsáss meg.”
Ahogy énekeltem az Ojos de Cielo-t, Fernandóhoz közeledtem. Ő azonnal felismert és eléggé meglepődve nézet rám. Láttam a szemében egy könnycseppet, amikor leültem mellé a napozó ágyra. Nagyon aranyos volt. Majd amikor vége lett a dalnak mindenki tapsolt, de akkor nem foglalkoztam vele. Megöleltem Fernandót, és közben azt súgtam a fülébe, hogy szeretem. Erre egy kicsit megrándult, és a szemembe nézett.
- Biztos vagy benne? – kérdezte még mindig meghatódva
- Igen, teljesen – mondtam neki szeretetteljesen
- De, eddig miért nem mondtad?
- Mert féltem.
- Mitől? – kérdezte meglepődve
- Attól, hogy nálad ez csak egy szeszély, amit érzel, és összetöröd a szívem, továbbá attól, hogy mit szól a média.
- Soha se félj attól, hogy mit szól a média, mert nem engedem meg, hogy tönkre tegyenek. És attól se félj, hogy nem szeretlek igazán, mert hidd el nekem, nézz a szememben, hidd el, hogy érted bármire képes lennék.
Jól estek a szavai. Amikor az utolsó szavait elmondta, ismét megölelt. Éreztem a legördülő könnycseppjét, ahogy az arcomhoz ér, és egyik fele rajtam folyik tovább. Éreztem, hogy egy nagy levegőt vesz, és ez által megnyugszik. Ekkor jöttek oda többiek. Raqu gratulált az ötletemhez, (mármint a dalválasztáshoz, és az énekléshez). Amikor ismét mindenki visszament a szállodába, mi úgy döntöttünk Ferrel, hogy még sétálunk egy kicsit a parton. Már épp esteledett, és együtt néztük, ahogy a nap elbújik a tenger mögé átengedve a teret a holdnak és a csillagoknak.
8. rész
Tehát ott ültünk az asztalnál. Fernando is odajött, majd megkérdezte leülhet-e. Mindenki igenlően bólintott. Fernando épp szemben ült velem. Nehéz volt elkerülni a tekintetét, mindig a szemkontaktust kereste. Olykor hosszasan nézett a szemembe. Ekkor elkaptam a tekintetem és próbálta másfele nézni, de nem ment. Az a két csodálatos szempár szinte vonzott maga felé. Lehetetlen volt nem belenézni. Így ültünk tehát 10-en az asztalnál. Dave és Viki, Juanin és Izzy, Raqu és David, Juan és Isabella végül Fer és én. Amikor a desszerthez értünk Raqu jelzett a többieknek, hogy ideje eltűnniük és kettesbe hagyni minket. Ők ezt azonnal meg értették, és gyártották a béna kifogásokat, hogy miért kell elmenniük az asztaltól. Így maradtunk ketten egymással szemben. A pincér kissé csodálkozott, hogy hova lettek a többiek, de végül is kihozta a rendelésünket. Fer churrot, én, pedig fagyikelyhet és csokoládétortát rendeltem. Ettük a desszertünket és még mindig egymást, néztük. A többiek a sarkon bámultak minket. Azt hitték, hogy mi nem látjuk őket. Ez nem jött össze. :) Majd Fer törte meg a csendet:
- Ez így nem jó – hallgatott egy kicsit majd folytatta – mármint az nem jó, ahogy itt szótlanul ülsz. Én feltettem neked egy kérdést a liftben. Nem válaszoltál. Sosem válaszol. Miért? Zavarok? Esetleg nem… - itt elcsuklott a hangja – nem szeretsz? De miért nem mondod meg? Miért?
Csak úgy ömlöttek belőle a kérdések. Én, pedig még mindig ott ültem vele szemben szótlanul. Várt. Majd egy hirtelen mozdulattól vezérelve a szalvétát az asztalra csapta és ezeket a szavakat, mondta:
- Elmegyek. Ígérem, nem zaklatlak tovább. Ez nemet jelent a részedről. Szóval nem szeretsz. Sőt, talán ki nem állhatsz, csak nem akarod a szemembe vágni. De olyan kellemes napokat töltöttünk el Szingapúrban. Mi változott? Miért nem vagy már a régi?
Majd fogta magát és elment. És én csak ültem ott és sírtam. Annyira ostoba voltam. Engedtem elmenni. Nem mondva neki semmit. Hagytam a kétségei között, amik azt szülték a fejében, hogy ki nem állhatom. Pedig ez nem igaz. Sőt, ő az egyetlen férfi, akit valaha is így szerettem. De akkor mi tart vissza? Mi ez az érzés, ami nem engedi, hogy válaszoljak. A félelem? Félek, de ennyire?
Ahogy így gondolkodtam magamban egyre csak hullottak a könnyeim. Raqu és a többiek azonnal odasietek. Mindenki kérdezősködött, hiszen ők nem hallották Fer szavait. Csak a jelenetet látták. Egyszerre mindenki megölelt. Erre volt most szükségem, meg egy jó nagy pofonra, hogy végre észhez térjek.
Fel mentem a szobámba. Kellett egy kis nyugalom. Ott törölgettem a könnyeimet, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve lefutottam a recepcióra. Ott megkérdeztem melyik szobában, lakik Fer. A recepciós hölgy nem akarta elárulni, mire én azt mondtam, hogy a barátnője vagyok. Akkor megkereste. A 7551-es szoba. Ez a szám a legszebb jelenleg számomra. A szoba a 8. emeleten volt. Tehát irány a lift. Szerencsémre üres volt, így nyugodtan gondolkodhattam. Nem akartam elszúrni. Amikor a lift ajtó kinyílott szinte futottam a folyosón, hogy megtaláljam a szobát Ekkor hirtelen a legutolsó ajtóhoz léptem. 7551 volt rá írva. Tehát ez az. Vettem egy nagy levegőt és bekopogtam. Már éppen hadarni készültem, amikor is szembesültem azzal, hogy aki az ajtóban áll az nem Fer.
- Elnézést, beszélhetnék Fernando Alonsóval – kérdeztem meg a velem szemben álló urat
- Attól függ, ki keresi – válaszolt egy kicsit mogorván
- Mondja meg neki, hogy Niki keresi, és hogy nagyon fontos
- Niki? Hm… rendben megmondom neki, majd ha földet ért?
- Földet ért? Már el is ment? – kérdeztem remegve a sokktól
- Igen, már elrepült. Én is furcsálltam, hogy ilyen korán, de ha Fer a fejébe vesz valamit, akkor azt véghez viszi. – amint ezeket a szavakat mondta, egyre fehérebb lettem és hirtelen sírni kezdtem, majd a titokzatos úr így folytatta – Ne sírj, mi lenne az a fontos dolog, nekem, elmondhatod. – ekkor egy kicsit furcsán néztem rá – Ó persze, milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Luis Garcia Abad. Én vagyok Fer menedzsere.
- Ó, így már értem, - mondtam a könnyeimmel küszködve – én, csak azt szeretem, volna neki mondani… hogy… csak annyit… szóval… Szeretem! Teljes szívemből. Sajnálom, hogy mindig elmenekültem. Féltem. Féltem, hogy csak egy múló szeszély lenne ez nála és összetörné a szívemet. De most már nem félek, bátran kimondom, hogy szeretem! – jó volt ezt kiadni magamból
- Ó, tehát te az a Niki vagy. Hm… így már értem. Fernando nagyon sokat mesélt rólad. Ha tényleg így érzel, akkor elárulom, hogy hol találod meg.
- Azt nagyon megköszönném – válaszoltam izgatottan
- Menorcára ment, hogy egy kicsit, hogy kiszellőztesse a fejét
- Rendben, köszönöm. – válaszoltam Luisnak hálásan
- Nincs mit, sok sikert – mosolygott rám
Gyorsan a szobám felé vettem az irányt, hogy összecsomagoljak. Amikor készen voltam átugrottam Raquékhoz, és a srácokhoz is, hogy elújságoljam nekik a történteket. Amikor elmondtam, hogy Menorcába utazom, mindenki csomagolni kezdet. Nem akartak egyedül hagyni. Ezt köszönöm nekik. Amikor elkészültek, kijelentkeztünk a szállodából, majd a reptérre vettük az irányt. Az első gépre kaptunk is jegyet. Ahogy felszállt a gép, végig azon gondolkodtam, mit is mondok neki, ha megtalálom…
Tehát ott ültünk az asztalnál. Fernando is odajött, majd megkérdezte leülhet-e. Mindenki igenlően bólintott. Fernando épp szemben ült velem. Nehéz volt elkerülni a tekintetét, mindig a szemkontaktust kereste. Olykor hosszasan nézett a szemembe. Ekkor elkaptam a tekintetem és próbálta másfele nézni, de nem ment. Az a két csodálatos szempár szinte vonzott maga felé. Lehetetlen volt nem belenézni. Így ültünk tehát 10-en az asztalnál. Dave és Viki, Juanin és Izzy, Raqu és David, Juan és Isabella végül Fer és én. Amikor a desszerthez értünk Raqu jelzett a többieknek, hogy ideje eltűnniük és kettesbe hagyni minket. Ők ezt azonnal meg értették, és gyártották a béna kifogásokat, hogy miért kell elmenniük az asztaltól. Így maradtunk ketten egymással szemben. A pincér kissé csodálkozott, hogy hova lettek a többiek, de végül is kihozta a rendelésünket. Fer churrot, én, pedig fagyikelyhet és csokoládétortát rendeltem. Ettük a desszertünket és még mindig egymást, néztük. A többiek a sarkon bámultak minket. Azt hitték, hogy mi nem látjuk őket. Ez nem jött össze. :) Majd Fer törte meg a csendet:
- Ez így nem jó – hallgatott egy kicsit majd folytatta – mármint az nem jó, ahogy itt szótlanul ülsz. Én feltettem neked egy kérdést a liftben. Nem válaszoltál. Sosem válaszol. Miért? Zavarok? Esetleg nem… - itt elcsuklott a hangja – nem szeretsz? De miért nem mondod meg? Miért?
Csak úgy ömlöttek belőle a kérdések. Én, pedig még mindig ott ültem vele szemben szótlanul. Várt. Majd egy hirtelen mozdulattól vezérelve a szalvétát az asztalra csapta és ezeket a szavakat, mondta:
- Elmegyek. Ígérem, nem zaklatlak tovább. Ez nemet jelent a részedről. Szóval nem szeretsz. Sőt, talán ki nem állhatsz, csak nem akarod a szemembe vágni. De olyan kellemes napokat töltöttünk el Szingapúrban. Mi változott? Miért nem vagy már a régi?
Majd fogta magát és elment. És én csak ültem ott és sírtam. Annyira ostoba voltam. Engedtem elmenni. Nem mondva neki semmit. Hagytam a kétségei között, amik azt szülték a fejében, hogy ki nem állhatom. Pedig ez nem igaz. Sőt, ő az egyetlen férfi, akit valaha is így szerettem. De akkor mi tart vissza? Mi ez az érzés, ami nem engedi, hogy válaszoljak. A félelem? Félek, de ennyire?
Ahogy így gondolkodtam magamban egyre csak hullottak a könnyeim. Raqu és a többiek azonnal odasietek. Mindenki kérdezősködött, hiszen ők nem hallották Fer szavait. Csak a jelenetet látták. Egyszerre mindenki megölelt. Erre volt most szükségem, meg egy jó nagy pofonra, hogy végre észhez térjek.
Fel mentem a szobámba. Kellett egy kis nyugalom. Ott törölgettem a könnyeimet, amikor is egy hirtelen ötlettől vezérelve lefutottam a recepcióra. Ott megkérdeztem melyik szobában, lakik Fer. A recepciós hölgy nem akarta elárulni, mire én azt mondtam, hogy a barátnője vagyok. Akkor megkereste. A 7551-es szoba. Ez a szám a legszebb jelenleg számomra. A szoba a 8. emeleten volt. Tehát irány a lift. Szerencsémre üres volt, így nyugodtan gondolkodhattam. Nem akartam elszúrni. Amikor a lift ajtó kinyílott szinte futottam a folyosón, hogy megtaláljam a szobát Ekkor hirtelen a legutolsó ajtóhoz léptem. 7551 volt rá írva. Tehát ez az. Vettem egy nagy levegőt és bekopogtam. Már éppen hadarni készültem, amikor is szembesültem azzal, hogy aki az ajtóban áll az nem Fer.
- Elnézést, beszélhetnék Fernando Alonsóval – kérdeztem meg a velem szemben álló urat
- Attól függ, ki keresi – válaszolt egy kicsit mogorván
- Mondja meg neki, hogy Niki keresi, és hogy nagyon fontos
- Niki? Hm… rendben megmondom neki, majd ha földet ért?
- Földet ért? Már el is ment? – kérdeztem remegve a sokktól
- Igen, már elrepült. Én is furcsálltam, hogy ilyen korán, de ha Fer a fejébe vesz valamit, akkor azt véghez viszi. – amint ezeket a szavakat mondta, egyre fehérebb lettem és hirtelen sírni kezdtem, majd a titokzatos úr így folytatta – Ne sírj, mi lenne az a fontos dolog, nekem, elmondhatod. – ekkor egy kicsit furcsán néztem rá – Ó persze, milyen udvariatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Luis Garcia Abad. Én vagyok Fer menedzsere.
- Ó, így már értem, - mondtam a könnyeimmel küszködve – én, csak azt szeretem, volna neki mondani… hogy… csak annyit… szóval… Szeretem! Teljes szívemből. Sajnálom, hogy mindig elmenekültem. Féltem. Féltem, hogy csak egy múló szeszély lenne ez nála és összetörné a szívemet. De most már nem félek, bátran kimondom, hogy szeretem! – jó volt ezt kiadni magamból
- Ó, tehát te az a Niki vagy. Hm… így már értem. Fernando nagyon sokat mesélt rólad. Ha tényleg így érzel, akkor elárulom, hogy hol találod meg.
- Azt nagyon megköszönném – válaszoltam izgatottan
- Menorcára ment, hogy egy kicsit, hogy kiszellőztesse a fejét
- Rendben, köszönöm. – válaszoltam Luisnak hálásan
- Nincs mit, sok sikert – mosolygott rám
Gyorsan a szobám felé vettem az irányt, hogy összecsomagoljak. Amikor készen voltam átugrottam Raquékhoz, és a srácokhoz is, hogy elújságoljam nekik a történteket. Amikor elmondtam, hogy Menorcába utazom, mindenki csomagolni kezdet. Nem akartak egyedül hagyni. Ezt köszönöm nekik. Amikor elkészültek, kijelentkeztünk a szállodából, majd a reptérre vettük az irányt. Az első gépre kaptunk is jegyet. Ahogy felszállt a gép, végig azon gondolkodtam, mit is mondok neki, ha megtalálom…
7. rész
Amikor a srácok megtudták elutazásom okát, eléggé mérgesek lettek.
- Miért nem mondta el? – kérdezte feldúltan David
- Talán nem bízol bennünk? – reagált Juan
- Nem erről van szó srácok, tudjátok, van, hogy az ember elmenekül, és olyankor egyedül szeretne maradni
- És Fernandóval mi lett? – kérdezte most már lenyugodva David
- Nem tudom, miután becsaptam az ajtót elment.
- És azóta nem láttad? – kérdezte Juanin
- Nem, és azt hiszem, már nem is fogom
Ekkor a srácok megöleltek, majd lassan haza ballagtunk.
Jó pár koncert után járunk ismét. Azóta sem hallottam Ferről, de úgy éreztem nem is baj. Raqu és az ESDM azóta nagyon jó barátunk lett. Most is éppen közös koncert turnén vagyunk, rengeteg helyen jártunk már így együtt, és eddig mindenki örömmel fogadott minket. David közben megkérte Viki kezét, aki rögvest igent mondott. Juannál és Izzynél is közel jár ez az esemény. Tündinek titkos barátja van, akit semmi esetre sem fed fel. Raqu és az ő Davidja is az esküvőt szervezi, úgy látszik most ilyen szezon, van. Pedig nincs még tavasz, bár már itt van a sarkon. Február végét éljük, hamarosan március lesz. Valenciába tartunk, ugyanis ott lesz a következő koncertünk. A dolog pikantériája az, hogy éppen aznap tartják a Forma 1-es teszteket is. Az utolsó kollektív tesztet, még az idénynyitó futam előtt.
Úgy gondoltuk Raquval, hogy járunk egyet a városban délután. Nagyon jól szórakoztunk és rengeteget vásároltunk. Raqu még be szeretett volna nézni egy butikba, de nekem már nem volt kedvem, így hát visszamentem a szállodába. Hívtam a liftet, majd beszálltam és a 6. emeletet, jelző gombot megnyomtam, ekkor hirtelen valaki még belépett a liftbe. Fernando volt az. Nagyon meglepődtem, amikor megláttam, de ahogy észrevettem ő is. Egy darabig csak néztük egymást, majd megszólalt:
- Miért csaptad rám az ajtót? – kérdezte szomorúan, de határozottan
- Én nem…
- Miért nem válaszoltál akkor nekem? Miért nem kerestél meg? Csak egy igent vagy egy nemet várok. Szeretsz? Válaszolj! – szakított félbe majd csak záporoztak a kérdései
Ekkor ismét úgy éreztem el, kell mennem. Szerencsémre a lift éppen megállt, már éppen kimentem, amikor ő megfogta a kezem és visszahúzott. Ott álltunk közel egymáshoz, szinte hallottam, ahogy levegőt vesz. Csak néztünk egymás szemébe. Már nagyon közel volt az ajkam az ajkához, amikor Raqu meglátott minket.
- Valami baj van Niki? – kérdezte Raqu meglepődve
- Nem, nincs semmi baj, már épp indultam – habogtam zavartan
- Szia Fernando, hogy vagy? – érdeklődött Raqu
- Jól, és te? – kérdezte Fer
- Én is remekül – válaszolt Raqu
- Most mennünk kell – szakítottam félbe őket
Amikor a szobámba értem, Raqu kopogott. Majd bejött és leültünk az ágyszélére.
- Régóta ismered Fert? – kérdezte Raqu sejtelmesen
- Hát, már úgy két éve – válaszoltam zavartan
- És van valami köztetek? – folytatta Raqu
- Nem, semmi – mondtam határozottan
- De valami mégis van, hiszen amikor megláttalak titeket, majdnem csókolóztatok. Nekem elmondhatod, hiszen barátnők vagyunk.
- A szülinapomkor, azt mondta, hogy szeret, és én erre becsaptam előtte az ajtót, majd elmenekültem. Ekkor ismerkedtél meg a srácokkal. Hát ezért mentem el, mert féltem.
- Mitől? – kérdezte érdeklődve a legújabb barátnőm
- Hát attól, hogyha igent mondok a sajtó, szétszed, de legfőképpen attól, hogy ez csak egy szeszély nála, és csak összetörné a szívem.
- Tehát, szereted – szűrte le Raqu
- Igen, tiszta szívemből
- Komolyan mondta. Higgy nekem, én már ismerem. Láttam rajta az előbb, hogy komolyan gondolja, hogy szeret.
- De mit szólna mindenki, és mit szólnál te? Hiszen a volt férjedről van szó! – kérdeztem meg félve Raqut
- Ne törődj azzal, hogy mit szólnak az emberek. Te szereted őt, ő, pedig téged ez a legfontosabb. Én pedig, hogy mit szólok. Ez nagyon egyszerű. Én és Fer már csak barátok vagyunk. Én örülök, ha Fer boldog és hogy az egyik legjobb barátnőmmel az, az, pedig még jobban feldob. – mosolyodott el Raqu
Megöleltem a barátosnémat. Jól estek a szavai. Egy kicsit megnyugodtam, majd összeszedtem a többieket és lementünk vacsizni. Ahogy ott ülünk az asztalnál, megjelent Fernando is…
Amikor a srácok megtudták elutazásom okát, eléggé mérgesek lettek.
- Miért nem mondta el? – kérdezte feldúltan David
- Talán nem bízol bennünk? – reagált Juan
- Nem erről van szó srácok, tudjátok, van, hogy az ember elmenekül, és olyankor egyedül szeretne maradni
- És Fernandóval mi lett? – kérdezte most már lenyugodva David
- Nem tudom, miután becsaptam az ajtót elment.
- És azóta nem láttad? – kérdezte Juanin
- Nem, és azt hiszem, már nem is fogom
Ekkor a srácok megöleltek, majd lassan haza ballagtunk.
Jó pár koncert után járunk ismét. Azóta sem hallottam Ferről, de úgy éreztem nem is baj. Raqu és az ESDM azóta nagyon jó barátunk lett. Most is éppen közös koncert turnén vagyunk, rengeteg helyen jártunk már így együtt, és eddig mindenki örömmel fogadott minket. David közben megkérte Viki kezét, aki rögvest igent mondott. Juannál és Izzynél is közel jár ez az esemény. Tündinek titkos barátja van, akit semmi esetre sem fed fel. Raqu és az ő Davidja is az esküvőt szervezi, úgy látszik most ilyen szezon, van. Pedig nincs még tavasz, bár már itt van a sarkon. Február végét éljük, hamarosan március lesz. Valenciába tartunk, ugyanis ott lesz a következő koncertünk. A dolog pikantériája az, hogy éppen aznap tartják a Forma 1-es teszteket is. Az utolsó kollektív tesztet, még az idénynyitó futam előtt.
Úgy gondoltuk Raquval, hogy járunk egyet a városban délután. Nagyon jól szórakoztunk és rengeteget vásároltunk. Raqu még be szeretett volna nézni egy butikba, de nekem már nem volt kedvem, így hát visszamentem a szállodába. Hívtam a liftet, majd beszálltam és a 6. emeletet, jelző gombot megnyomtam, ekkor hirtelen valaki még belépett a liftbe. Fernando volt az. Nagyon meglepődtem, amikor megláttam, de ahogy észrevettem ő is. Egy darabig csak néztük egymást, majd megszólalt:
- Miért csaptad rám az ajtót? – kérdezte szomorúan, de határozottan
- Én nem…
- Miért nem válaszoltál akkor nekem? Miért nem kerestél meg? Csak egy igent vagy egy nemet várok. Szeretsz? Válaszolj! – szakított félbe majd csak záporoztak a kérdései
Ekkor ismét úgy éreztem el, kell mennem. Szerencsémre a lift éppen megállt, már éppen kimentem, amikor ő megfogta a kezem és visszahúzott. Ott álltunk közel egymáshoz, szinte hallottam, ahogy levegőt vesz. Csak néztünk egymás szemébe. Már nagyon közel volt az ajkam az ajkához, amikor Raqu meglátott minket.
- Valami baj van Niki? – kérdezte Raqu meglepődve
- Nem, nincs semmi baj, már épp indultam – habogtam zavartan
- Szia Fernando, hogy vagy? – érdeklődött Raqu
- Jól, és te? – kérdezte Fer
- Én is remekül – válaszolt Raqu
- Most mennünk kell – szakítottam félbe őket
Amikor a szobámba értem, Raqu kopogott. Majd bejött és leültünk az ágyszélére.
- Régóta ismered Fert? – kérdezte Raqu sejtelmesen
- Hát, már úgy két éve – válaszoltam zavartan
- És van valami köztetek? – folytatta Raqu
- Nem, semmi – mondtam határozottan
- De valami mégis van, hiszen amikor megláttalak titeket, majdnem csókolóztatok. Nekem elmondhatod, hiszen barátnők vagyunk.
- A szülinapomkor, azt mondta, hogy szeret, és én erre becsaptam előtte az ajtót, majd elmenekültem. Ekkor ismerkedtél meg a srácokkal. Hát ezért mentem el, mert féltem.
- Mitől? – kérdezte érdeklődve a legújabb barátnőm
- Hát attól, hogyha igent mondok a sajtó, szétszed, de legfőképpen attól, hogy ez csak egy szeszély nála, és csak összetörné a szívem.
- Tehát, szereted – szűrte le Raqu
- Igen, tiszta szívemből
- Komolyan mondta. Higgy nekem, én már ismerem. Láttam rajta az előbb, hogy komolyan gondolja, hogy szeret.
- De mit szólna mindenki, és mit szólnál te? Hiszen a volt férjedről van szó! – kérdeztem meg félve Raqut
- Ne törődj azzal, hogy mit szólnak az emberek. Te szereted őt, ő, pedig téged ez a legfontosabb. Én pedig, hogy mit szólok. Ez nagyon egyszerű. Én és Fer már csak barátok vagyunk. Én örülök, ha Fer boldog és hogy az egyik legjobb barátnőmmel az, az, pedig még jobban feldob. – mosolyodott el Raqu
Megöleltem a barátosnémat. Jól estek a szavai. Egy kicsit megnyugodtam, majd összeszedtem a többieket és lementünk vacsizni. Ahogy ott ülünk az asztalnál, megjelent Fernando is…
6. rész
Abban a pillanatban lefagytam. Nem tudtam, mit tegyek. Egy hirtelen mozdulattal Fernando előtt becsaptam az ajtót. Ez olyan ösztönös mozdulat volt, szinte nem tudtam irányítani. Ahogy becsaptam az ajtót elé dőltem és vártam. Vártam, hogy Fer erre mit reagál. Jó pár percig álltam ott, majd egyszer csak kinéztem. Akkor már nem találtam ott senkit. Tehát elment. Egy darabig álltam kint az utcán és néztem a távolba. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentem. Abban a percben értettem meg, hogy féltem. Féltem tőle. Nem akartam, hogy a sajtó prédája legyek. Nem voltam felkészülve rá, hogy ezt mondja és arra sem, hogy én is ezt mondjam. Pedig szeretem, tiszta szívemből, de még nem állok, késszen, még nem. Ahogy így gondolkodtam, egyre csak azon kaptam magam, hogy egy bőröndbe csomagolok. El kell mennem, ezt éreztem egyre erősebben. Összepakolni, elutazni és gondolkodni. Erre van most szükségem. Ahogy késszen lettem a pakolással, hívtam egy taxit és a reptérre mentem. A reptéren azonnal az első jegyvásárló pulthoz álltam:
- Jó estét kisasszony, miben segíthetek? – kérdezte az eladó kedvesen
- Mondja csak, hova indul a leghamarabbi járat? – kérdeztem zavartan
- Egy pillanat, mindjárt megnézem – állt rendelkezésemre készségesen a hölgy, majd egy kis idő múlva így szólt – a Maldív - szigetekre. Oda megfelel?
- Igen, köszönöm
- Egy jegyet szeretne? Az első vagy a turistaosztályra?
- Igen egyet és a turistaosztályra kérem a jegyet
- Máris adom – egy kis idő múlva nyújtotta oda a jegyet – tessék, kellemes utat.
- Köszönöm – válaszoltam egy kicsit mosolyogva
Amikor már a repülőn ültem, gondolkodtam. Egyre csak Fernando járt az eszemben. Ahogy így gondolkodtam, egyszer csak elnyomott az álom. Arra riadtam fel, hogy a gép leszállt. Amint földet értem, a legközelebbi szállodát kerestem meg. Amint kivetem egy szobát, azonnal felhívtam a srácokat.
- Sziasztok srácok, mondanom kell valamit – kezdtem a mondókámat komolyan
- Mit szeretnél? – válaszolták egyszerre, tehát ki voltam hangosítva. Majd ekkor jutott eszembe, hogy a lányok is ott vannak, hiszen dupla randi van.
- A Maldív - szigeteken vagyok, és azt hiszem csak kéthét múlva, jövök vissza
- Mi? – kérdezték egyszerre – Hogyhogy ott vagy? Mi történt?
- Ezt most nem szeretném elmesélni, legyen elég annyi, hogy most szükségem van egy kis időre.
- Rendben – harsogták egyszerre – de, mi lesz a koncertekkel, szerződésünk van.
- Sajnálom srácok, értsetek, meg kérlek
Majd letettem a kagylót. Pihennem kellett.
Egy hét telt el azóta, és én még mindig a Maldív – szigeteken vagyok. Eközben szegény srácok járhattak a bíróságra a szerződések miatt. Soha sem haragudtak meg, ezért mindig is hálás leszek. Ahogy jöttek ki az épületből és próbálták menteni a menthetőt össze futottak Raquel del Rosarioval az El Sueno de Morfeo énekesnőjével. Raquel meghallotta, miről beszélnek, és azonnal fel ajánlotta a segítségét. A srácokkal elment pár koncertre, mivel nekik most úgysem volt, és szívesen segített. Amikor visszatértem, és a próbaterembe toppantam, elég furcsán néztem, amikor megláttam Raqut a mikrofonnál, az én mikrofonomnál. A srácok azonnal megöleltek és magyarázatot vártak, de én intettem nekik, hogy majd később, majd Raquhoz fordultam:
- Szia, te mit keresel itt? – kérdeztem egy kicsit feszülten
- Én csak besegítettem az együttesnek, amikor neked idő kellet – mondta kedvesen majd így folytatta – nekem is volt ilyen időszakom, amikor úgy éreztem, hogy el kell mennem egy kis időre. Én megértelek.
- Köszönöm – válaszoltam most már kedvesebben
- Hát most már megyek is…
- Ugyan – szakítottam félbe – maradj csak. Engem Nikinek hívnak
- Én Raquel vagyok, de a barátaimnak csak Raqu – nyújtott kezet
- Hát akkor, szia Raqu – üdvözöltem az új barátnőmet
Az ismerkedés után, már én álltam a mikrofon mögött és elkezdtük a próbát. Raqu nagyon élvezte, látszott rajta, hogy tényleg tetszenek neki a dalok. Majd amikor elment úgy éreztem, hogy ideje a srácoknak elmondani, miért is mentem el…
Abban a pillanatban lefagytam. Nem tudtam, mit tegyek. Egy hirtelen mozdulattal Fernando előtt becsaptam az ajtót. Ez olyan ösztönös mozdulat volt, szinte nem tudtam irányítani. Ahogy becsaptam az ajtót elé dőltem és vártam. Vártam, hogy Fer erre mit reagál. Jó pár percig álltam ott, majd egyszer csak kinéztem. Akkor már nem találtam ott senkit. Tehát elment. Egy darabig álltam kint az utcán és néztem a távolba. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elmentem. Abban a percben értettem meg, hogy féltem. Féltem tőle. Nem akartam, hogy a sajtó prédája legyek. Nem voltam felkészülve rá, hogy ezt mondja és arra sem, hogy én is ezt mondjam. Pedig szeretem, tiszta szívemből, de még nem állok, késszen, még nem. Ahogy így gondolkodtam, egyre csak azon kaptam magam, hogy egy bőröndbe csomagolok. El kell mennem, ezt éreztem egyre erősebben. Összepakolni, elutazni és gondolkodni. Erre van most szükségem. Ahogy késszen lettem a pakolással, hívtam egy taxit és a reptérre mentem. A reptéren azonnal az első jegyvásárló pulthoz álltam:
- Jó estét kisasszony, miben segíthetek? – kérdezte az eladó kedvesen
- Mondja csak, hova indul a leghamarabbi járat? – kérdeztem zavartan
- Egy pillanat, mindjárt megnézem – állt rendelkezésemre készségesen a hölgy, majd egy kis idő múlva így szólt – a Maldív - szigetekre. Oda megfelel?
- Igen, köszönöm
- Egy jegyet szeretne? Az első vagy a turistaosztályra?
- Igen egyet és a turistaosztályra kérem a jegyet
- Máris adom – egy kis idő múlva nyújtotta oda a jegyet – tessék, kellemes utat.
- Köszönöm – válaszoltam egy kicsit mosolyogva
Amikor már a repülőn ültem, gondolkodtam. Egyre csak Fernando járt az eszemben. Ahogy így gondolkodtam, egyszer csak elnyomott az álom. Arra riadtam fel, hogy a gép leszállt. Amint földet értem, a legközelebbi szállodát kerestem meg. Amint kivetem egy szobát, azonnal felhívtam a srácokat.
- Sziasztok srácok, mondanom kell valamit – kezdtem a mondókámat komolyan
- Mit szeretnél? – válaszolták egyszerre, tehát ki voltam hangosítva. Majd ekkor jutott eszembe, hogy a lányok is ott vannak, hiszen dupla randi van.
- A Maldív - szigeteken vagyok, és azt hiszem csak kéthét múlva, jövök vissza
- Mi? – kérdezték egyszerre – Hogyhogy ott vagy? Mi történt?
- Ezt most nem szeretném elmesélni, legyen elég annyi, hogy most szükségem van egy kis időre.
- Rendben – harsogták egyszerre – de, mi lesz a koncertekkel, szerződésünk van.
- Sajnálom srácok, értsetek, meg kérlek
Majd letettem a kagylót. Pihennem kellett.
Egy hét telt el azóta, és én még mindig a Maldív – szigeteken vagyok. Eközben szegény srácok járhattak a bíróságra a szerződések miatt. Soha sem haragudtak meg, ezért mindig is hálás leszek. Ahogy jöttek ki az épületből és próbálták menteni a menthetőt össze futottak Raquel del Rosarioval az El Sueno de Morfeo énekesnőjével. Raquel meghallotta, miről beszélnek, és azonnal fel ajánlotta a segítségét. A srácokkal elment pár koncertre, mivel nekik most úgysem volt, és szívesen segített. Amikor visszatértem, és a próbaterembe toppantam, elég furcsán néztem, amikor megláttam Raqut a mikrofonnál, az én mikrofonomnál. A srácok azonnal megöleltek és magyarázatot vártak, de én intettem nekik, hogy majd később, majd Raquhoz fordultam:
- Szia, te mit keresel itt? – kérdeztem egy kicsit feszülten
- Én csak besegítettem az együttesnek, amikor neked idő kellet – mondta kedvesen majd így folytatta – nekem is volt ilyen időszakom, amikor úgy éreztem, hogy el kell mennem egy kis időre. Én megértelek.
- Köszönöm – válaszoltam most már kedvesebben
- Hát most már megyek is…
- Ugyan – szakítottam félbe – maradj csak. Engem Nikinek hívnak
- Én Raquel vagyok, de a barátaimnak csak Raqu – nyújtott kezet
- Hát akkor, szia Raqu – üdvözöltem az új barátnőmet
Az ismerkedés után, már én álltam a mikrofon mögött és elkezdtük a próbát. Raqu nagyon élvezte, látszott rajta, hogy tényleg tetszenek neki a dalok. Majd amikor elment úgy éreztem, hogy ideje a srácoknak elmondani, miért is mentem el…
5. rész
Szóval, ott volt Fernando abban a szállodában, ahol mi is. Kiderült ő is ott szállt meg. Amikor észre vett minket oda jött hozzánk:
- Hu, gratulálok nagyon jó volt a koncert – mondta mosolyogva
- Köszönjük – válaszolt Juan
- Gratulálunk az első helyért – mondta David
- Köszönöm – bólintott Fernando
- Mi lenne, ha meginnánk valamit? – kérdezte Fer
- Á nekem nem jó, mert megígértem Vikinek, hogy elviszem moziba – válaszolta David
- Nekem sem, mert Iza azt mondta, hogy este felfedezzük Barcelonát – hangzott Juantól
- És te? Neked is van valamilyen programod? – kérdezte egy kicsit félénken Fer
- Nekem nincs – néztem a szemében
- Az jó, akkor eljössz velem? – kérdezte megszeppenve a spanyol bajnok
- Igen – válaszoltam, szinte röpködve az örömtől
Hosszasan sétáltunk, mire betévedtünk egy pub-ba. Rengeteget beszélgetünk aznap este. Elmeséltem neki az életemet, mire ő is az övét. Gratulált a sikereimhez, majd én is megismételtem ezt a képletet. Bevallotta, hogy szereti a zenénket, és a pálya mellett a rajtrácson minket hallgat. Nagy elismerés ez nekünk. Majd későre járt és visszamentünk a szállodába, megkért, hogy nézem meg a futamot a boxba, de nem leges választ adtam neki.
Másnap utaztunk vissza Oviedoba. Egy darabig csönd volt körülöttünk. Jó volt ez a kis csend. Eközben Fernando nem mondhatta el ezt. A sajtó ugyanis közzétette, hogy ő és Raquel szakítottak. Ezt valóban el is ismerte a két fél, de a sajtó szinte szétszedte őket. Egyik nap megcsörrent a telefonom. Fer volt az. Itt volt Oviedóban, és elhívott a parkba. Találkozni akart velem. Elmondta, hogy Raqu ismét összejött Daviddal a Morfeo gitárosával, és hogy teljesen békésen váltak el, sőt barátok maradtak. Elmondta, hogy már rég nem érezte azt a varázst, amit ilyenkor szokás, és örül, hogy Raqu boldog. De a sajtó lehetetlenné teszi az életüket, hamis vádakat, és érveket találnak ki a válásukkal kapcsolatban. Figyelmesen hallgattam Fert, ahogy erről beszél. Próbáltam neki tanácsokat adni. Ő megköszönte, hogy kijöttem és találkoztam vele.
Amikor már enyhült a sajtó, akkor Fer is egyre többször vett részt a spanyol hírességek életében. Sokszor találkoztunk vele szponzor rendezvényeken. Olyankor odajött hozzánk és elég hosszasan beszélgetett velünk. A srácokkal nagyon jó haverok lettek. Ahogy egyre többet láttam, egyre jobban megismertem. Egy rendkívül aranyos, kedves és udvarias srác. Egyszer elhívott egy nagydíjra, azt hiszem a Szingapúri volt. Készségesen igent mondtam. Felüdülten mutatta be a környéket és a pályát. Bementünk a Renault fellegvárába, majd később elárulta, hogy jövőre a Ferrariban fog dolgozni. Gratuláltam neki. Jó pár nagydíjra elkísértem őt, a szezonban, de mint csak barát.
Ismét November lett. Bevallom, ekkorra már teljesen beleszerettem Ferbe. Nem akartam neki elmondani, féltem, hogy visszautasít. November 3-dika van. A szülinapom. Juantól és Davidtól gyönyörű ajándékot kaptam. Az első platina lemezünket rakhattam a falra. Természetesen ott volt még Tündi, Viki, Isabella, Aurélia – David nővére, és Rafaela – Juan nővére is. Egyszer csak valaki csenget az ajtón:
- Ki lehet az? – kérdeztem meglepődve – várunk még valakit?
- Tudtommal nem – válaszolt Tündi
Amikor kinyitottam az ajtót Fer állt odakint. Egy ünnepi szatyor volt nála.
- Bocsánat, hogy csak így betörök, de csak boldog szülinapot akartam kívánni- mentegetőzött
- Á, semmi baj, gyere be – válaszoltam zavartan
Mindenki üdvözölte őt, majd ő átnyújtotta az ajándékot. Kibontottam. Egy gyönyörű nyaklánc volt benne, aminek a medálja egy hangjegy volt. Megköszöntem Fernek ezt a csodálatos ajándékot. Amikor már mindenki elment, az ajtóban beszélgetünk:
- Szeretnék mondani neked valamit – mondta félve
- Mit? – kérdeztem érdeklődve
- Tudod, nehéz ebbe belekezdeni.
- Miért?
- Hát a média miatt is, meg amiatt is, hogy te mit szólsz hozzá
- Mond bátran – néztem mélyen a szemébe
Erre hirtelen felbátorodott és elkezdte mondani:
- Tudod, amit mondani akarok, már a spanyol nagydíjon kezdődött, amikor is megláttalak titeket énekelni, majd ahogy egyre jobban teltek a napok, egyre jobban megismertelek és…
- És mi? – vágtam közbe türelmetlenül
- Hát egyre jobban beléd szerettem. Vagyis azt akarom mondani: Szeretlek!!!
Amikor azokat az utolsó szavakat kimondta, megremegtem. Néhány percig meg sem bírtam szólalni…
Szóval, ott volt Fernando abban a szállodában, ahol mi is. Kiderült ő is ott szállt meg. Amikor észre vett minket oda jött hozzánk:
- Hu, gratulálok nagyon jó volt a koncert – mondta mosolyogva
- Köszönjük – válaszolt Juan
- Gratulálunk az első helyért – mondta David
- Köszönöm – bólintott Fernando
- Mi lenne, ha meginnánk valamit? – kérdezte Fer
- Á nekem nem jó, mert megígértem Vikinek, hogy elviszem moziba – válaszolta David
- Nekem sem, mert Iza azt mondta, hogy este felfedezzük Barcelonát – hangzott Juantól
- És te? Neked is van valamilyen programod? – kérdezte egy kicsit félénken Fer
- Nekem nincs – néztem a szemében
- Az jó, akkor eljössz velem? – kérdezte megszeppenve a spanyol bajnok
- Igen – válaszoltam, szinte röpködve az örömtől
Hosszasan sétáltunk, mire betévedtünk egy pub-ba. Rengeteget beszélgetünk aznap este. Elmeséltem neki az életemet, mire ő is az övét. Gratulált a sikereimhez, majd én is megismételtem ezt a képletet. Bevallotta, hogy szereti a zenénket, és a pálya mellett a rajtrácson minket hallgat. Nagy elismerés ez nekünk. Majd későre járt és visszamentünk a szállodába, megkért, hogy nézem meg a futamot a boxba, de nem leges választ adtam neki.
Másnap utaztunk vissza Oviedoba. Egy darabig csönd volt körülöttünk. Jó volt ez a kis csend. Eközben Fernando nem mondhatta el ezt. A sajtó ugyanis közzétette, hogy ő és Raquel szakítottak. Ezt valóban el is ismerte a két fél, de a sajtó szinte szétszedte őket. Egyik nap megcsörrent a telefonom. Fer volt az. Itt volt Oviedóban, és elhívott a parkba. Találkozni akart velem. Elmondta, hogy Raqu ismét összejött Daviddal a Morfeo gitárosával, és hogy teljesen békésen váltak el, sőt barátok maradtak. Elmondta, hogy már rég nem érezte azt a varázst, amit ilyenkor szokás, és örül, hogy Raqu boldog. De a sajtó lehetetlenné teszi az életüket, hamis vádakat, és érveket találnak ki a válásukkal kapcsolatban. Figyelmesen hallgattam Fert, ahogy erről beszél. Próbáltam neki tanácsokat adni. Ő megköszönte, hogy kijöttem és találkoztam vele.
Amikor már enyhült a sajtó, akkor Fer is egyre többször vett részt a spanyol hírességek életében. Sokszor találkoztunk vele szponzor rendezvényeken. Olyankor odajött hozzánk és elég hosszasan beszélgetett velünk. A srácokkal nagyon jó haverok lettek. Ahogy egyre többet láttam, egyre jobban megismertem. Egy rendkívül aranyos, kedves és udvarias srác. Egyszer elhívott egy nagydíjra, azt hiszem a Szingapúri volt. Készségesen igent mondtam. Felüdülten mutatta be a környéket és a pályát. Bementünk a Renault fellegvárába, majd később elárulta, hogy jövőre a Ferrariban fog dolgozni. Gratuláltam neki. Jó pár nagydíjra elkísértem őt, a szezonban, de mint csak barát.
Ismét November lett. Bevallom, ekkorra már teljesen beleszerettem Ferbe. Nem akartam neki elmondani, féltem, hogy visszautasít. November 3-dika van. A szülinapom. Juantól és Davidtól gyönyörű ajándékot kaptam. Az első platina lemezünket rakhattam a falra. Természetesen ott volt még Tündi, Viki, Isabella, Aurélia – David nővére, és Rafaela – Juan nővére is. Egyszer csak valaki csenget az ajtón:
- Ki lehet az? – kérdeztem meglepődve – várunk még valakit?
- Tudtommal nem – válaszolt Tündi
Amikor kinyitottam az ajtót Fer állt odakint. Egy ünnepi szatyor volt nála.
- Bocsánat, hogy csak így betörök, de csak boldog szülinapot akartam kívánni- mentegetőzött
- Á, semmi baj, gyere be – válaszoltam zavartan
Mindenki üdvözölte őt, majd ő átnyújtotta az ajándékot. Kibontottam. Egy gyönyörű nyaklánc volt benne, aminek a medálja egy hangjegy volt. Megköszöntem Fernek ezt a csodálatos ajándékot. Amikor már mindenki elment, az ajtóban beszélgetünk:
- Szeretnék mondani neked valamit – mondta félve
- Mit? – kérdeztem érdeklődve
- Tudod, nehéz ebbe belekezdeni.
- Miért?
- Hát a média miatt is, meg amiatt is, hogy te mit szólsz hozzá
- Mond bátran – néztem mélyen a szemébe
Erre hirtelen felbátorodott és elkezdte mondani:
- Tudod, amit mondani akarok, már a spanyol nagydíjon kezdődött, amikor is megláttalak titeket énekelni, majd ahogy egyre jobban teltek a napok, egyre jobban megismertelek és…
- És mi? – vágtam közbe türelmetlenül
- Hát egyre jobban beléd szerettem. Vagyis azt akarom mondani: Szeretlek!!!
Amikor azokat az utolsó szavakat kimondta, megremegtem. Néhány percig meg sem bírtam szólalni…
4. rész
A fesztivál után a Globomedia nevű kiadó vett szárnyai alá minket. Azonnal felajánlottak egy lemezszerződést. Mi készségesen elfogadtuk. 5 hónapig dolgoztuk a lemezen, mire megjelent. Most már csak reklámozni kell. De hogyan? De a kiadónk kitalált valamit. Az egyik leghíresebb spanyol sorozatba rakták a dalainkat, sőt pár részben mi is szerepeltünk. Nem kellet több és már is, kapkodtak a lemezünk után. Remek érzés volt. Egyre híresebbek és híresebbek lettünk. Sok koncertet és interjút adtunk nap, mint nap. Egyszer csak megcsörren Tündi telefonja. A Santander az. A Santander? A telefonálás után Tündi tolmácsolni kezdte a telefonban elhangzottakat:
- Szóval, - kezdet bele mondókájába – a Santander azt akarja, hogy énekeljetek a Spanyol Nagydíj előestéjén
- Mi? És miért pont ők kérnek rá? – tettem fel a kérdéseimet
- Igen ti – válaszolt higgadtan Tündi – és azért ők kértek meg rá titeket, mert ők szponzorálják a nagydíjat
- Szerintem jó móka lenne – lelkesedett fel Juan
- Gondold el sok külföldi ember, aki megismerné a zenénket – folytatta David
- Hát rendben– egyeztem bele végül én is
Tündi visszahívta őket és közölte velük a jó hírt. A plakátokon és tévében is bemondták, hogy a Sueno del el Camino fellép a Spanyol Nagydíjon. Amikor kimentünk a padocckba, csak ámultunk és bámultunk. A hely valami varázslatos volt. El sem hittük, hogy ott vagyunk. A koncert időpontja közeledett, de természetesen megnéztük előtte az időmérőt. A srácok nagyon örültek, hiszen holnap az első rajtkockából a helyi kedvenc Fernando Alonso indulhat. Délután hét óra. Elkezdődött a koncert. A pilóták is jelen voltak. Az arcokból és a sok tapsból azt szűrtük le, hogy tetszett mindenkinek. Amint végeztünk, a sajtó egyből megragadt minket. Csak úgy záporoztak a kérdések. Egyszer csak azt láttam, hogy Fernando közeledik felénk. Ahogy jön, egyszer csak a menedzsere visszafogja. Ezt nem igazán értettem. Rosszul is esett egy kicsit. Amikor kiszabadultunk a sajtó köréből a szállodánk felé vettük az irányt. Amikor beértünk, elmentünk az étterem részlegbe és vacsorázni kezdtünk. Ekkor meséltem Tündinek ezt a furcsa jelenetet:
- Azért fogta vissza – kezdte mesélni Tündi – mert nem akarta, hogy a sajtó valamit kitaláljon
- Ezt te honnan tudod? – kérdeztem mérgesen és kételkedve
- Hát onnan – nyugtatott meg Tündi – hogy hallottam. Éppen ott álltam én is, amikor ez az incidens történt
- Miért érdekel ez ennyire? – kérdezte Juan
- Csak úgy kérdeztem – mondtam úgy, mint akit nem érdekelne az eset
- Ez nem csak „olyan” kérdés volt, ismerünk már – válaszolta David
- Csak nem, hogy még mindig? – kérdezte Tündi
- Nem! – válaszoltam határozottan
- Mindig mi? – érdeklődött David
- Semmiség – mondtam Davidnak, majd intettem Tündinek, hogy ez maradjon kettőnk között.
A fiúk bele nyugodtak. Éppen amikor a lifthez értünk megjelent Fernando is…
A fesztivál után a Globomedia nevű kiadó vett szárnyai alá minket. Azonnal felajánlottak egy lemezszerződést. Mi készségesen elfogadtuk. 5 hónapig dolgoztuk a lemezen, mire megjelent. Most már csak reklámozni kell. De hogyan? De a kiadónk kitalált valamit. Az egyik leghíresebb spanyol sorozatba rakták a dalainkat, sőt pár részben mi is szerepeltünk. Nem kellet több és már is, kapkodtak a lemezünk után. Remek érzés volt. Egyre híresebbek és híresebbek lettünk. Sok koncertet és interjút adtunk nap, mint nap. Egyszer csak megcsörren Tündi telefonja. A Santander az. A Santander? A telefonálás után Tündi tolmácsolni kezdte a telefonban elhangzottakat:
- Szóval, - kezdet bele mondókájába – a Santander azt akarja, hogy énekeljetek a Spanyol Nagydíj előestéjén
- Mi? És miért pont ők kérnek rá? – tettem fel a kérdéseimet
- Igen ti – válaszolt higgadtan Tündi – és azért ők kértek meg rá titeket, mert ők szponzorálják a nagydíjat
- Szerintem jó móka lenne – lelkesedett fel Juan
- Gondold el sok külföldi ember, aki megismerné a zenénket – folytatta David
- Hát rendben– egyeztem bele végül én is
Tündi visszahívta őket és közölte velük a jó hírt. A plakátokon és tévében is bemondták, hogy a Sueno del el Camino fellép a Spanyol Nagydíjon. Amikor kimentünk a padocckba, csak ámultunk és bámultunk. A hely valami varázslatos volt. El sem hittük, hogy ott vagyunk. A koncert időpontja közeledett, de természetesen megnéztük előtte az időmérőt. A srácok nagyon örültek, hiszen holnap az első rajtkockából a helyi kedvenc Fernando Alonso indulhat. Délután hét óra. Elkezdődött a koncert. A pilóták is jelen voltak. Az arcokból és a sok tapsból azt szűrtük le, hogy tetszett mindenkinek. Amint végeztünk, a sajtó egyből megragadt minket. Csak úgy záporoztak a kérdések. Egyszer csak azt láttam, hogy Fernando közeledik felénk. Ahogy jön, egyszer csak a menedzsere visszafogja. Ezt nem igazán értettem. Rosszul is esett egy kicsit. Amikor kiszabadultunk a sajtó köréből a szállodánk felé vettük az irányt. Amikor beértünk, elmentünk az étterem részlegbe és vacsorázni kezdtünk. Ekkor meséltem Tündinek ezt a furcsa jelenetet:
- Azért fogta vissza – kezdte mesélni Tündi – mert nem akarta, hogy a sajtó valamit kitaláljon
- Ezt te honnan tudod? – kérdeztem mérgesen és kételkedve
- Hát onnan – nyugtatott meg Tündi – hogy hallottam. Éppen ott álltam én is, amikor ez az incidens történt
- Miért érdekel ez ennyire? – kérdezte Juan
- Csak úgy kérdeztem – mondtam úgy, mint akit nem érdekelne az eset
- Ez nem csak „olyan” kérdés volt, ismerünk már – válaszolta David
- Csak nem, hogy még mindig? – kérdezte Tündi
- Nem! – válaszoltam határozottan
- Mindig mi? – érdeklődött David
- Semmiség – mondtam Davidnak, majd intettem Tündinek, hogy ez maradjon kettőnk között.
A fiúk bele nyugodtak. Éppen amikor a lifthez értünk megjelent Fernando is…
3. rész
Október utolsó napjait éljük éppen. A fák már lehullatták színes leveleiket. A természet felkészült a tél fogadására. Mi éppen két-három bőrönddel a reptéren várakozunk. Nem valami kellemes program, de jobb, mint odakint ácsorogni. Már csak egy óra és újra Oviedóban leszek. A lányok is nagyon fellelkesedtek az utazáson, de amikor szembesültek a reptéren való várakozással, azonnal el is ment a kedvük. Szerencsére 3 és fél óra alatt odaértünk karrierem első állomására. A reptéren a fiúk már türelmetlenül vártak minket. Amikor megláttam őket a nyakukba, ugortam. Jó volt őket újra látni
- Jaj milyen figyelmetlen vagyok, be sem mutattalak titeket egymásnak
- Hát igen, de mi így szeretünk – válaszolt Juan csipkelődésképpen
- A fekete bőröndökkel Tündi és a kék bőröndökkel Viki
- Sziasztok – harsogták egyszerre a csajok
- Jobb oldalt mellettem David és másik oldalt Juan – folytattam a bemutatást
Eközben Viki és David elég furcsán nézett egymásra. Juannal azonnal kiszúrtuk, hogy ebből lesz valami. Juan és David megmutatták azt a házat, amit találtak nekem. Nagyon aranyos és barátságos kis ház volt Oviedo szívében. Amikor beléptem ott vártak minket a többiek is. A ház belülről csodaszép volt. Pont olyan, ahogy elképzeltem. Megköszöntem a srácoknak, akik elmesélték, hogy mekkora szerencse volt, hogy hozzá jutottak ehhez a házhoz. Amint lepakoltunk csináltuk egy kis kaját, majd el kezdtünk berendezkedni. Amikor mindennel készen voltunk, a próbatermünkbe sietünk. Tündi és Viki is elkísért minket. A csajoknak nagyon tetszettek a dalok. Tündi azonnal elvállalta, hogy a menedzserünk lesz.
Egy évvel később járunk. Az elmúlt egy évben szembesültünk azzal, hogy milyen nehéz is a zenekari élet. Még mindig nem lettünk felfedezve és már nem is nagyon tudtuk, hogy mi tévők legyünk, amikor is ránk mosolygott a szerencse. Ahogy sétáltunk hárman a parkba, egyszer csak egy plakátra lettünk figyelmesek. A plakáton új zenekarok jelentkezését váró fesztivált hirdettek. Nagyon megörültünk. Azonnal hívtuk Tündit is. A fesztivál Madridban volt, tehát Madridba kellett utaznunk. A bandán kívül ott volt még Tündi is és Viki is. Viki közben összejött Daviddal J. És Juan barátnője Isabella is. Amikor földet értünk, remegő lábakkal rohantunk az alkalmi szállásunkra, utána, pedig regisztrálni a fesztiválra. Amikor a mi nevünket mondták a fesztiválon nagyon féltünk. A dalnak a címe, amit előadtunk Nunca Volverá volt. Az eredményhirdetésnél majdnem lerágtuk a körmünket, amikor kijelentették, hogy győztünk. Mindannyian megöleltük egymást. Akkor és ott tudtuk, hogy elkezdődött valami…
Október utolsó napjait éljük éppen. A fák már lehullatták színes leveleiket. A természet felkészült a tél fogadására. Mi éppen két-három bőrönddel a reptéren várakozunk. Nem valami kellemes program, de jobb, mint odakint ácsorogni. Már csak egy óra és újra Oviedóban leszek. A lányok is nagyon fellelkesedtek az utazáson, de amikor szembesültek a reptéren való várakozással, azonnal el is ment a kedvük. Szerencsére 3 és fél óra alatt odaértünk karrierem első állomására. A reptéren a fiúk már türelmetlenül vártak minket. Amikor megláttam őket a nyakukba, ugortam. Jó volt őket újra látni
- Jaj milyen figyelmetlen vagyok, be sem mutattalak titeket egymásnak
- Hát igen, de mi így szeretünk – válaszolt Juan csipkelődésképpen
- A fekete bőröndökkel Tündi és a kék bőröndökkel Viki
- Sziasztok – harsogták egyszerre a csajok
- Jobb oldalt mellettem David és másik oldalt Juan – folytattam a bemutatást
Eközben Viki és David elég furcsán nézett egymásra. Juannal azonnal kiszúrtuk, hogy ebből lesz valami. Juan és David megmutatták azt a házat, amit találtak nekem. Nagyon aranyos és barátságos kis ház volt Oviedo szívében. Amikor beléptem ott vártak minket a többiek is. A ház belülről csodaszép volt. Pont olyan, ahogy elképzeltem. Megköszöntem a srácoknak, akik elmesélték, hogy mekkora szerencse volt, hogy hozzá jutottak ehhez a házhoz. Amint lepakoltunk csináltuk egy kis kaját, majd el kezdtünk berendezkedni. Amikor mindennel készen voltunk, a próbatermünkbe sietünk. Tündi és Viki is elkísért minket. A csajoknak nagyon tetszettek a dalok. Tündi azonnal elvállalta, hogy a menedzserünk lesz.
Egy évvel később járunk. Az elmúlt egy évben szembesültünk azzal, hogy milyen nehéz is a zenekari élet. Még mindig nem lettünk felfedezve és már nem is nagyon tudtuk, hogy mi tévők legyünk, amikor is ránk mosolygott a szerencse. Ahogy sétáltunk hárman a parkba, egyszer csak egy plakátra lettünk figyelmesek. A plakáton új zenekarok jelentkezését váró fesztivált hirdettek. Nagyon megörültünk. Azonnal hívtuk Tündit is. A fesztivál Madridban volt, tehát Madridba kellett utaznunk. A bandán kívül ott volt még Tündi is és Viki is. Viki közben összejött Daviddal J. És Juan barátnője Isabella is. Amikor földet értünk, remegő lábakkal rohantunk az alkalmi szállásunkra, utána, pedig regisztrálni a fesztiválra. Amikor a mi nevünket mondták a fesztiválon nagyon féltünk. A dalnak a címe, amit előadtunk Nunca Volverá volt. Az eredményhirdetésnél majdnem lerágtuk a körmünket, amikor kijelentették, hogy győztünk. Mindannyian megöleltük egymást. Akkor és ott tudtuk, hogy elkezdődött valami…
2. rész
Ezen töprengve ballagtunk haza Daviddal. Amikor haza értünk elég finom illatok terjengtek a házban. Dave nővére főzött egy igazán különleges asztúriai ételt. (David anyukája már meghalt, apukája nem lakott velük L). Aurélia nagyon örült, hogy én is tagja lettem a bandának. Saját bevallása szerint nem nagyon kedvelte Lolát és Ramirot. Második napomon, a hercegségben azon törtem a fejem, hogy honnan keríthetnénk egy új gitárost. Dave-val csak gondolkodtunk és gondolkodtunk. Majd felvetettem az ötletet, mi lenne, ha fel mennék a Renault oldalára. Így is tettünk. Pár perc múlva ért minket egy hatalmas szerencse Juan személyében. Kiderült, hogy épp bandát keres és basszusgitáros. Hát kell ennél több? Daviddal ugráltunk, amikor ezeket leírta. De most jött a neheze. Vajon hol lakik Juan? A nevéből ítélve gyorsan leszűrtük, hogy spanyol, de vajon messze vagy távol él Ovedotól? Juan szerencsénkre gyorsan írta a választ, miszerint Gijónban él. Gijón?
- Ez most jó vagy rossz? – érdeklődtem Davidtól
- Ez a lehető legjobb – ugrándozott David – hiszen Gijón itt van a szomszédban!
- Ez remek – ugrándoztam én is
Gyorsan visszairtunk Juannak, hogy holnap várjuk. Juan amikor megérkezett, nagyon barátságos volt. Tetszet neki az a hely, ahol próbáltunk, és azonnal megértette magát a többi taggal is. Itt volt az ideje, hogy valamit komolyan is alkossunk. Juannak hála a banda rockos lett, de megőrizte a popos vonalát is. Egy hét múlva már készen volt az első dalunk is. Eltelt az a hét és szomorúan szembesültem a ténnyel, hogy haza kell utaznom. Nehéz volt a srácoktól elbúcsúzni, szinte már legjobb barátok lettünk. Ahogy felszállt a gép szomorúan tekintettem vissza Oviedóra. Oviedo az a város lett, ahol valóra válhatnak az álmaim. Nem akartam el menni. Az járt az eszemben, mikor tudok erre a csodálatos helyre visszajönni. Erre a helyre, ahol annyi mindent kaptam az élettől (és még mit fog adni…). Ahogy mentünk láttam a város felhőit, egy könnycsepp csordult ki a szememből, de tudtam, nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy itt járok.
Egy hónap telt el azóta, hogy Oviedóban jártam. Ősz van. A barátnőim körében ülök egy kávéházban. Természetesen, az alatt az egy hónap alatt rengeteget beszéltem Juannal és Daviddal. Azóta már 10 dal van meg.
- Mikor mész vissza Oviedoba? – kérdezte egyik legjobb barátnőm Tündi
- Hát, én úgy terveztem, hogy a novembert már ott töltöm – hozzá kell tennem, most Szeptember van-
- Értem – válaszolt Tündi
- És vannak ott jó pasik? – kérdezte izgatottan Viki
- Hát, ott csak jó pasik vannak nem, mint Angliában – ércelődtem vele
- Anglia tele van jó pasikkal – vágott vissza Viki
- Hagyjátok abba, ezt a gyerekes viselkedés, már nem a gimiben vagyunk – utasított minket rendre Tündi
- Mi lenne, ha eljönnétek velem? – kérdeztem meg őket
- Rendben van – válaszolták egyöntetűen.
- Addig én elintézem a papírokat, a szállást meg mindent – ugrándoztam
- És meddig maradunk? – érdeklődött Tündi
- Én ott akarok élni, ti, pedig addig maradtok ameddig akartok
Elég váratlanul érte őket ez a kijelentés de végül is belementek.
Ezen töprengve ballagtunk haza Daviddal. Amikor haza értünk elég finom illatok terjengtek a házban. Dave nővére főzött egy igazán különleges asztúriai ételt. (David anyukája már meghalt, apukája nem lakott velük L). Aurélia nagyon örült, hogy én is tagja lettem a bandának. Saját bevallása szerint nem nagyon kedvelte Lolát és Ramirot. Második napomon, a hercegségben azon törtem a fejem, hogy honnan keríthetnénk egy új gitárost. Dave-val csak gondolkodtunk és gondolkodtunk. Majd felvetettem az ötletet, mi lenne, ha fel mennék a Renault oldalára. Így is tettünk. Pár perc múlva ért minket egy hatalmas szerencse Juan személyében. Kiderült, hogy épp bandát keres és basszusgitáros. Hát kell ennél több? Daviddal ugráltunk, amikor ezeket leírta. De most jött a neheze. Vajon hol lakik Juan? A nevéből ítélve gyorsan leszűrtük, hogy spanyol, de vajon messze vagy távol él Ovedotól? Juan szerencsénkre gyorsan írta a választ, miszerint Gijónban él. Gijón?
- Ez most jó vagy rossz? – érdeklődtem Davidtól
- Ez a lehető legjobb – ugrándozott David – hiszen Gijón itt van a szomszédban!
- Ez remek – ugrándoztam én is
Gyorsan visszairtunk Juannak, hogy holnap várjuk. Juan amikor megérkezett, nagyon barátságos volt. Tetszet neki az a hely, ahol próbáltunk, és azonnal megértette magát a többi taggal is. Itt volt az ideje, hogy valamit komolyan is alkossunk. Juannak hála a banda rockos lett, de megőrizte a popos vonalát is. Egy hét múlva már készen volt az első dalunk is. Eltelt az a hét és szomorúan szembesültem a ténnyel, hogy haza kell utaznom. Nehéz volt a srácoktól elbúcsúzni, szinte már legjobb barátok lettünk. Ahogy felszállt a gép szomorúan tekintettem vissza Oviedóra. Oviedo az a város lett, ahol valóra válhatnak az álmaim. Nem akartam el menni. Az járt az eszemben, mikor tudok erre a csodálatos helyre visszajönni. Erre a helyre, ahol annyi mindent kaptam az élettől (és még mit fog adni…). Ahogy mentünk láttam a város felhőit, egy könnycsepp csordult ki a szememből, de tudtam, nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy itt járok.
Egy hónap telt el azóta, hogy Oviedóban jártam. Ősz van. A barátnőim körében ülök egy kávéházban. Természetesen, az alatt az egy hónap alatt rengeteget beszéltem Juannal és Daviddal. Azóta már 10 dal van meg.
- Mikor mész vissza Oviedoba? – kérdezte egyik legjobb barátnőm Tündi
- Hát, én úgy terveztem, hogy a novembert már ott töltöm – hozzá kell tennem, most Szeptember van-
- Értem – válaszolt Tündi
- És vannak ott jó pasik? – kérdezte izgatottan Viki
- Hát, ott csak jó pasik vannak nem, mint Angliában – ércelődtem vele
- Anglia tele van jó pasikkal – vágott vissza Viki
- Hagyjátok abba, ezt a gyerekes viselkedés, már nem a gimiben vagyunk – utasított minket rendre Tündi
- Mi lenne, ha eljönnétek velem? – kérdeztem meg őket
- Rendben van – válaszolták egyöntetűen.
- Addig én elintézem a papírokat, a szállást meg mindent – ugrándoztam
- És meddig maradunk? – érdeklődött Tündi
- Én ott akarok élni, ti, pedig addig maradtok ameddig akartok
Elég váratlanul érte őket ez a kijelentés de végül is belementek.
1. rész
Minden 2008-ban kezdődött, amikor is megismertem Davidot a Renault hivatalos oldalán, a Comunicite oldalon. Azonnal össze is barátkoztunk. Egyik nyáron voltam kint náluk Oviedóban. A várostól tátva maradt a szám. Egyszerűen lenyűgöző az a vidék. Davidnak nem sok ideje volt, ahogy kijött elém a reptérre, azonnal hozzájuk sietünk, majd ő távozni akart.
- David hova mész, csak most jöttem?
- Tudom, és bocs, de tudod próbánk, van.
- Próba? Mit próbáltok?
- Ó, nem említettem? – nézett rám félszegen
- Nem, nem említetted – néztem rá vissza mérgesen
- Tudod, van egy kis együttesem, semmi komoly
- Ez neked nem komoly –förmedtem rá
- Hát, tudod, még nagyon az elején tartunk – mentegetőzött
- Elmehetek én is? – kérdeztem meg félve
- Ha szeretnél igen, örömmel várunk – mondta reményteljesen
Ahogy mentünk a városba, egyre jobban maradt tátva a szám. Az emberek közvetlensége, ahogy kezelik a mindennapi életet, ahogy a problémákkal szembenéznek, az a küzdés iránti vágy, lenyűgöző. Úgy gondolom, hogyha mi magyarok is így kezelnénk a mindennapjainkat, fele ennyire lennénk streszessek. Ahogy így gondolkodtam, észre sem vettem, hogy milyen gyorsan odaértünk. Egy kis elhagyatott épület volt a srácok próbaterme, de nekik a világot jelentő deszkák egyik pillére volt. Amikor beléptem és körül néztem, nagyot csodálkoztam, hogy ebből az épületből milyen barátságos kis helyet varázsoltak. Majd David bemutatta a társait.
- Srácok, ez itt Niki, akiről már meséltem
- Sziasztok – köszöntem nekik
David folytatta:
- A doboknál Roberto, a szintetizátornál Pedro, asztúriadudán Belinda játszik, a basszusgitáron, pedig Ramiro. Én lennék az akusztikus gitáros és a vokál, az énekesünk pedig… - David itt megtorpant.
Az énekes nem volt ott. Vajon hol lehet? – kérdezte szinte egyszerre mindenki
- Talán, hogyha Niki beállna… - kezdte mondani Roberto
- Ez remek ötlet – nyugtázta Belinda
- Én, énekelni? – kérdeztem megijedve
- Tudod, nagyon sokat segítenél vele – mondta puhításképpen Dave
- Hát rendben – adta meg magam
Elkezdődött a próba. Nagyon jól éreztem magam, már szinte el is hittem, hogy énekesnő vagyok. Dave a próba után odajött és így szólt hozzám:
- Nem lenne kedved velünk játszani?
- De remek lenne – mosolyogtam
- Hát, akkor megvan az új énekesnőnk – jelentette ki Dave büszkén
- Az nem lehet, és mi lesz Lolával? – kérdezte meg Ramiro mérgesen
- Haver, - fordult hozzá Dave barátságosan – Lola már egy ideje nem jelenik meg a próbákon, ezt nem folytathatjuk így tovább, ha el akarunk érni valamit
- Biztos közbe jött neki valami
- De ennyiszer? – háborodott fel Roberto
- Robertonak igaza van Ramiro – folytatta Dave
- Hát jó, ha ő jön, én megyek Lolával – jelentette ki Ramiro
A többiek hallgattak. Én pocsékul éreztem magam emiatt, de Dave intett, hogy ne tegyem. Miattam bomlott meg a banda. Dave odajött hozzám és megnyugtatott, majd elmesélte a többiekkel együtt, hogy Lola és Ramiro már rég nem a bandát tartották szem előtt. Énekes már van, de honnan szerzünk basszusgitárost?
Minden 2008-ban kezdődött, amikor is megismertem Davidot a Renault hivatalos oldalán, a Comunicite oldalon. Azonnal össze is barátkoztunk. Egyik nyáron voltam kint náluk Oviedóban. A várostól tátva maradt a szám. Egyszerűen lenyűgöző az a vidék. Davidnak nem sok ideje volt, ahogy kijött elém a reptérre, azonnal hozzájuk sietünk, majd ő távozni akart.
- David hova mész, csak most jöttem?
- Tudom, és bocs, de tudod próbánk, van.
- Próba? Mit próbáltok?
- Ó, nem említettem? – nézett rám félszegen
- Nem, nem említetted – néztem rá vissza mérgesen
- Tudod, van egy kis együttesem, semmi komoly
- Ez neked nem komoly –förmedtem rá
- Hát, tudod, még nagyon az elején tartunk – mentegetőzött
- Elmehetek én is? – kérdeztem meg félve
- Ha szeretnél igen, örömmel várunk – mondta reményteljesen
Ahogy mentünk a városba, egyre jobban maradt tátva a szám. Az emberek közvetlensége, ahogy kezelik a mindennapi életet, ahogy a problémákkal szembenéznek, az a küzdés iránti vágy, lenyűgöző. Úgy gondolom, hogyha mi magyarok is így kezelnénk a mindennapjainkat, fele ennyire lennénk streszessek. Ahogy így gondolkodtam, észre sem vettem, hogy milyen gyorsan odaértünk. Egy kis elhagyatott épület volt a srácok próbaterme, de nekik a világot jelentő deszkák egyik pillére volt. Amikor beléptem és körül néztem, nagyot csodálkoztam, hogy ebből az épületből milyen barátságos kis helyet varázsoltak. Majd David bemutatta a társait.
- Srácok, ez itt Niki, akiről már meséltem
- Sziasztok – köszöntem nekik
David folytatta:
- A doboknál Roberto, a szintetizátornál Pedro, asztúriadudán Belinda játszik, a basszusgitáron, pedig Ramiro. Én lennék az akusztikus gitáros és a vokál, az énekesünk pedig… - David itt megtorpant.
Az énekes nem volt ott. Vajon hol lehet? – kérdezte szinte egyszerre mindenki
- Talán, hogyha Niki beállna… - kezdte mondani Roberto
- Ez remek ötlet – nyugtázta Belinda
- Én, énekelni? – kérdeztem megijedve
- Tudod, nagyon sokat segítenél vele – mondta puhításképpen Dave
- Hát rendben – adta meg magam
Elkezdődött a próba. Nagyon jól éreztem magam, már szinte el is hittem, hogy énekesnő vagyok. Dave a próba után odajött és így szólt hozzám:
- Nem lenne kedved velünk játszani?
- De remek lenne – mosolyogtam
- Hát, akkor megvan az új énekesnőnk – jelentette ki Dave büszkén
- Az nem lehet, és mi lesz Lolával? – kérdezte meg Ramiro mérgesen
- Haver, - fordult hozzá Dave barátságosan – Lola már egy ideje nem jelenik meg a próbákon, ezt nem folytathatjuk így tovább, ha el akarunk érni valamit
- Biztos közbe jött neki valami
- De ennyiszer? – háborodott fel Roberto
- Robertonak igaza van Ramiro – folytatta Dave
- Hát jó, ha ő jön, én megyek Lolával – jelentette ki Ramiro
A többiek hallgattak. Én pocsékul éreztem magam emiatt, de Dave intett, hogy ne tegyem. Miattam bomlott meg a banda. Dave odajött hozzám és megnyugtatott, majd elmesélte a többiekkel együtt, hogy Lola és Ramiro már rég nem a bandát tartották szem előtt. Énekes már van, de honnan szerzünk basszusgitárost?
Ajánlás
Sueno del El camino
Itt állok, és félek kinézni a függöny mögül. Most sokan kérdezhetitek – Miért? – hát azért, mert a függöny mögött százezer ember van. Százezer ember, aki vár engem. De miért? Erre egyszerű a válasz. Életem első külföldi nagykoncertjén vagyok. Már így értitek, igaz?
- Ne aggódj semmi baj nem lesz, remek leszel.
Mondja egy kedves és elbűvölő hang. A hang gazdája átölel. Hm… így már jobb. De, hogy ki ő, azt hamarosan megtudjátok.
- Már csak tízperc – közli velem a menedzserem
- Rendben – nyugtázom, válaszként
10 perc, rengeteg idő hogy elmeséljem nektek, hogy jutottunk el idáig. Igen jól olvassátok, ugyanis hárman vagyunk. Szóval akkor itt az ideje, hogy elmeséljem, hogy léptünk az álmok útjára, vagyis a Sueno del el Camino-ra
Szereplők:
Nikoletta (Nikoletita) – a Sueno del el Camino énekesnője
David (Dave) – a Sueno del Camino gitárosa és producere
Juan (Juanin) – a Sueno del Camino basszusgitárosa
Tünde (Tündi) – a Sueno del Camino menedzsere, Niki barátnője
Viktória (Viki) – Niki barátnője, David kedvese
Raquel del Rosario (Raqu) – El Sueno de Morfeo énekesnője, Niki barátnője
Fernando Alonso (Fer)- kétszeres Forma 1-es világbajnok, Niki vőlegénye
Sebastian Vettel (Sebi) – Forma 1-es pilóta, Niki és Fer barátja
Felipe Massa (Füli) – Forma 1-es pilóta, Fer csapattársa
Stefano Domenicali (Domi) – Fernando és Felipe csapatfőnöke
Luca di Montezemolo (Monti) – a Ferrari főnöke és a srácoké
Chris Dyer (Chris) – Fernando versenymérnöke
Rob Smedley (Rob) – Felipe versenymérnöke
Robert Kubica (Kubika) – Forma 1-es pilóta, Fer legjobb haverja
Jarno Trulli - Forma 1-e pilóta, Fer haverja
Aurélia – David nővére
Isabella – Juan barátnője
Rafaela – Juan nővére
Itt állok, és félek kinézni a függöny mögül. Most sokan kérdezhetitek – Miért? – hát azért, mert a függöny mögött százezer ember van. Százezer ember, aki vár engem. De miért? Erre egyszerű a válasz. Életem első külföldi nagykoncertjén vagyok. Már így értitek, igaz?
- Ne aggódj semmi baj nem lesz, remek leszel.
Mondja egy kedves és elbűvölő hang. A hang gazdája átölel. Hm… így már jobb. De, hogy ki ő, azt hamarosan megtudjátok.
- Már csak tízperc – közli velem a menedzserem
- Rendben – nyugtázom, válaszként
10 perc, rengeteg idő hogy elmeséljem nektek, hogy jutottunk el idáig. Igen jól olvassátok, ugyanis hárman vagyunk. Szóval akkor itt az ideje, hogy elmeséljem, hogy léptünk az álmok útjára, vagyis a Sueno del el Camino-ra
Szereplők:
Nikoletta (Nikoletita) – a Sueno del el Camino énekesnője
David (Dave) – a Sueno del Camino gitárosa és producere
Juan (Juanin) – a Sueno del Camino basszusgitárosa
Tünde (Tündi) – a Sueno del Camino menedzsere, Niki barátnője
Viktória (Viki) – Niki barátnője, David kedvese
Raquel del Rosario (Raqu) – El Sueno de Morfeo énekesnője, Niki barátnője
Fernando Alonso (Fer)- kétszeres Forma 1-es világbajnok, Niki vőlegénye
Sebastian Vettel (Sebi) – Forma 1-es pilóta, Niki és Fer barátja
Felipe Massa (Füli) – Forma 1-es pilóta, Fer csapattársa
Stefano Domenicali (Domi) – Fernando és Felipe csapatfőnöke
Luca di Montezemolo (Monti) – a Ferrari főnöke és a srácoké
Chris Dyer (Chris) – Fernando versenymérnöke
Rob Smedley (Rob) – Felipe versenymérnöke
Robert Kubica (Kubika) – Forma 1-es pilóta, Fer legjobb haverja
Jarno Trulli - Forma 1-e pilóta, Fer haverja
Aurélia – David nővére
Isabella – Juan barátnője
Rafaela – Juan nővére
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
.jpg)
